A könyvben nincs egyetlen történet sem. Eleje, közepe és vége sincs a könyvnek. Egyszercsak elkezdődik, akkor jönnek egymás után a betűk, aztán egyszercsak abbamarad. Nem jut el valahonnan valahová. Azaz nincs fejlődés. Visszafejlődés sincs. Rejtély sincs. Titok sincs. Semmi sincs.
A könyv szavai és mondatai ide-oda bóklásznak, de nemcsak azt nem tudom megmondani, mikor, azt sem, hogy hol. Egy faluban. Az is lehet, hogy egy falu fölött, úgy egy méterrel. Néha ezer méterrel. Olykor ezer kilométerrel. Miközben az van odaírva, hogy milyen a budi. Mi van benne és milyen büdös. Oldalakkal később megint le van írva valami, amit már mintha olvastam volna oldalakkal ezelőtt, de ez most más. Valószínűleg véletlenül. Csak mert nem emlékszik rá, hogy már van valami ilyesmi, és most megint eszébe jutott.
Hogy kinek? Ja azt nem tudom. Ez is olyan összevissza, hogy ki mondja. Egy gyerek. Aki hol hatéves, hol tíz, hol nem tudom, mennyi (a hatot meg a tízet is csak úgy mondom, találomra, arra vigyáztam, hogy ne legyen prímszám), de leginkább valami felnőtt, aki kintről és fentről szemléli ezt az egészet, de aztán hamar rájövök, hogy nincs itt felnőtt sem, mert egy felnőtt legalább azt tudja, hogy ha egyszer mesélni kezdek, akkor annak a mesének van egy története, vagy legalább sok kis epizód, gusztusos kis adomák, szájról szájra jártak. Ebben a könyvben nincs ilyen. Ahogy elkezdődne valami felnőttes, rögtön megszólal megint a gyerek.
Az íráskép, mint a Bibliáé. Nincsenek gondolatjelek, nincs, hogy ki mondja, miért mondja, hogyan mondja, amit mond, egyszerűen csak mondja. A mondatok egyszerűek és rövidek. Hemingway és Móricz meg a többiek, akik megpróbáltak így írni, kimódoltak, csináltak, folyton rajtakapom őket, hogy csak pózolnak. Ehhez a könyvhöz képest meg különösen.
Amikor az anyósom 1963-ban bemutatott Ottlik Gézának (stílusosan a Lukács napozóteraszán), még nem olvastam az Iskolát. Az anyósom azt mondta, ne azért olvassam el, mert Cipi a család barátja, hanem mert fontos könyv. Egyedül tudja azt, ami úgy általában az egész irodalom dolga különben, benne van a világ.
Én most valami hasonlót akarok mondani. Ne azért tessék elolvasni a Nincsteleneket, mert én mondom, és aki engem olvas, az mégiscsak a családhoz tartozik, hanem mert fontos könyv. Benne van a világ.
Életemben nem olvastam ilyen bonyolultan és rafináltan szerkesztett könyvet. Amiben így váltják egymást, olykor egyetlen mondatba összetorlódva az idősíkok, a nézőpontok és csak azért nem mondom, hogy a cselekményszálak, mert nincs cselekmény. Különben az ilyesmit, hogy "szerkesztés" meg "idősíkok" nekem hivatalból tudnom kell, mert ez a szakmám, de csak nagyképűsködöm, értelmes ember nem észlel a könyvben ilyeneket, észre sem lehet venni. Lehet, hogy nincs is. Csak én gondolom úgy is mint fene. És nem azért nem lehet abbahagyni, mert az ember nem hiszi el, hogy lehet könyvet írni cselekmény nélkül, és irtó izgatottan várom, hogy mikor fog már történni valami. Nem várom, mert az első oldalon kiderül, mire számíthatok. Hidegrázást kapok, amikor az irodalom felkent tudósai és más bennfentesek azt mondják, hogy a „szöveg”, ez a szó itt nem fog szerepelni, de azt is hiába várják, hogy előkerüljön a „regény” vagy a „nagynovella” vagy mit tudom én, mi.
Ez egy könyv. Még azt sem mondhatom, amit ugyancsak Ottliktól tudok, hogy egy könyvről akkor lehet megtudni, miről szól, ha elolvasod. Más lehetőség nincs. Mert erről a könyvről akkor még nem lehet tudni, ha elolvasod. Nem, nem. Nem kell újra elolvasni. Csak hagyni kell neki időt. Akkor majd kiderül, ebben a könyvben benne van a világ. Olyan fundamentumszinten. Úgy értem, enélkül nem lehet megérteni a többit.
Parasztok között éltem le a gyerekkorom meghatározó részét. A többit meg prolik között, akik mint tudjuk, annyiban különböznek a parasztoktól, hogy zárt beépítésű utcákban laknak emeletes házakban, és már semmire sincs mentségük, mert már a földet is kihúzták a lábuk alól. Nekem ez a könyv nem tud újat mondani, mindent átéltem, ami ebben benne van.
De ezt így nem tudtam. Hogy mi miért van az életben.