Van egy remek színészünk, akiről nem tudom eldönteni, színigazgatónak remekebb vagy embernek vagy színésznek. Ha ennyire nem tudom eldönteni, valószínűleg nincs nagy különbség a három között. Alig 50 éve ismerem, egy hónappal és 11 nappal fiatalabb nálam (most néztem meg az Interneten, mikor született), jónéhány dolog összekötött minket, volt hogy sűrűn találkoztunk, volt hogy ritkábban, rádiórendező koromban dolgoztam is vele néhányszor, látom olykor a televízióban (mostanában inkább olykor sem, nem a kurzus kedvence), és átlag 3-4 havonta eltöltök egy bizonyos időt bizonyos filmek előtt, amiknek ő játszotta a főszerepét, és amiket – ahogy öregszem – mind gyakrabban nézek meg újra és újra, és fedezek föl bennük mindig új dolgokat. Különösen a Szerelmesfilm néhány jelenetén szorul el a torkom, ez nem az öregség jele, így volt ez akkor is, amikor új volt a film. Ahogy integet a vonatablakból, amikor eljön Katától (Halász Jutka), meg ahogy kiszalad a pályaudvarról Párizsban, hogy néhány másodpercre megállva körülnézzen, hogy magába tömködje az elérhetetlen város élményét, mint a napok óta éhező, aki kap egy darab kenyeret, és tudja, hosszú ideig megint ez lesz az utolsó.
Tegnap ő jutott eszembe, mindjárt mondom, miért.
Amikor a legutóbbi bejegyzésem címe, ez a „tisztelet”-nek nevezett, de csak nagyon kevesek által felfogott fogalom szóba kerül, mindig két ember képét látom, mind a kettő tanár. Egyikükről, a gimnáziumi fizikatanáromról, Hanák tanár úrról többször beszéltem már a rádióban is, de az igazán megdöbbentő élményemet sosem említettem. Hanák tanár úr a kamaszkor ájult hódolatát jelentette, ami érthető és ami hamar átment emberi kapcsolatba, ő gondoskodott róla, hogy így legyen.
Bálint professzor úr a mai napig akkora súly, amivel nem tudok mit kezdeni.
A nagy előadóba gyülekeztünk mi elsőévesek az orvosi egyetemen, és jöttek sokan a felsőbb évfolyamokról is. Élettan. Sok unalmas és száraz tantárgya van az orvosi tanulmányoknak, az élettan (legalábbis nálam) ott van mindjárt az anatómia mellett. Akkor mi ez a tolongás?
Bálint prof. Ez volt a válasz a kérdésre. Bejött egy ember a terembe, és többszáz hallgatónak olyan élményben volt része, mintha egyetlen előadásba sűrítve megkapta volna a görög sorstragédiát és Plautus-t, Rameau-t és Donizettit, egy keveset a Háború és békéből, és hogy ne feledjük, mely korban élünk, valamit a Godot-ból. Nem tudom, érthető-e, ez egy tudományos előadás volt, ha úgy jobban tetszik, egy élettan-óra kezdőknek, bevezetés a diszciplínába, a fent említett művekről szó sem esett (talán Shakespeare szóba került, talán a III. Richárdban végbemenő kémiai folyamatok mint illusztrációja a szóban forgó tételnek, de lehet, hogy ez egy másik előadáson történt), csak nekünk volt az a határozott érzésünk, hogy különféle katarzisokat élünk meg.
Az élettanóra végén tapsolni kezdtünk. Meg dobogni meg kiabálni.
Talán kétszer vagy háromszor hallottam olyan tomboló tapsot, mint Bálint prof előadásain, de ez a két-három alkalom nem valamely egyetemi előadóhoz köthető, hanem színházhoz, hangversenyteremhez.
Bálint Péter professzor úr tudta azt, amit ezer jelentős tudósból egy (ezer jelentős tudós úgy 4-500 év alatt születik): érthető nyelven, világosan, lenyűgöző tárgyi tudással és elementáris humorral beszélt nagyon nehéz és nagyon nehezen megjegyezhető tudományos dolgokról.
Ez olyan teljesítmény, amiben ritkán van része közönséges halandónak. Valahogy úgy tessék elképzelni, mintha az ember jelen lehetne és végignézhetné a folyamatot, amint Michelangelo egy kőtömbből kifaragja Mózest.
Jártam egy-két egyetemre, olykor előadásokat is hallgattam, köztük jó tanároktól például a Bölcsészkaron (az mégis csak attraktívabb stúdium, mint az élettan), de olyat, mint Bálint Péter előadásain, soha sehol nem tapasztaltam.
Az senkinek nem jutott eszébe, hogy felálljunk, amikor ő bejött. Később, amikor mégis inkább tanár lettem, először egy gimnázium harmadik osztályába mentem be. Az volt az első kérésem a gyerekektől, hogy ne álljanak fel, amikor én jövök. A második az, hogy ne jelentsenek, úgysem tudom megjegyezni, mit mondanak, azt meg végképp nem tudom, mit kellene beírni és hová.
Nevető arcokat láttam abban az osztályban, azt nem tudom, a derűs figyelem mellett volt-e tisztelet, de szörnyű lett volna, ha megtudom, hogy azok a gyerekek tisztelnek engem mint a tanárukat.
Akkor jó ideig eszembe jutott Bálint prof, ahányszor bementem az osztályba, mindig. Aztán hamar eltanácsoltak a pályáról, egyebek között azért, mert képtelen voltam megkövetelni a kötelező tiszteletet.
Bálint Péter tizenöt évvel ezelőtt halt meg.
Az ő fia az a színész, akiről mesélni kezdtem itt az előbb, Bálint Andrásnak hívják.