Először számtant tanultunk az iskolában, aztán algebrát, aztán matematikát. Most inkább nem fárasztanám az olvasót azzal, mi a különbség a számokkal foglalkozó tantárgyak között, állapodjunk meg abban, hogy ezek közül a számtan a legegyszerűbb, első általánosban tanítják. Összeadás, kivonás, szorzás, osztás, a fiaim ezeket a műveleteket már négyéves korukban is el tudták végezni, igaz, nem jártak óvodába, így a közösségi oktatás pusztító módszereivel csak hatévesen találkoztak.
Akárhogy is, az alapműveleteket nyolcéves korban már lehet tudni, és bár külön történelmi szakmunkák nem foglalkoznak annak részletezésével, mióta nem beszélhetünk magyar oktatásügyről (tudomásom szerint még soha nem volt ilyen), azért az feltételezhető, hogy összeadni és kivonni minden kisgyerek tudott már évszázadokkal ezelőtt is. Írni, olvasni nem, de számolni meg kellett tanulni.
Eddig megvolnánk. A kérdés most már az, milyen esetekben nem jut eszébe valakinek, hogy számoljon. Mi akadályozhatta meg például Kossuth Lajost egy nagyon egyszerű számtanpélda megoldásában? Abban, hogy egy kivonás elvégzésével megállapítsa, mennyivel kevesebb ember, ágyú, puska, kard képezi a magyar haderőt, mint amekkorát az osztrákok képesek mozgósítani. Ez már önmagában elrettentő mennyiség. Ehhez jön még a megharagított orosz cár és az ő hadereje (összeadás, majd újabb kivonás), az így kapott szám semmiféle kétséget nem hagy: az úgynevezett magyar szabadságharcnak semmi esélye nincs nemhogy a győzelemre, arra sem, hogy néhány ember kivételével a magyar harcolók életben maradjanak. Ehhez képest a monoki ügyvéd rémületes szónoklatokkal tüzelte az iskolázatlan, leginkább ösztönéletre képes parasztokat és a náluk alig valamivel tanultabb képviselőket (érdekes, utóbbiban mennyire nincs semmi fejlődés), hogy menjenek neki a náluk összehasonlíthatatlanul erősebbnek. Ilyeneket mondott, hogy „…úgy érzem magamat, mintha Isten kezembe adta volna a tárogatót, mely felkiáltsa a halottakat, hogy ha vétkesek vagy gyengék, örök halálba süllyedjenek; ha pedig van bennük életerő, örök életre éledjenek.” Meg hogy „…Magyarországot a poklok kapui sem fogják megdönteni!” Aki ilyen mondatokat ki bír ejteni a száján, az bármi egyéb aljasságra is képes, az olyan tudatállapotban van, hogy nem lehet alkalmas semmiféle számtani művelet elvégzésére – ez nyilvánvaló.
Nem érdemes ugyanezt az effektust elismételni 1956 kapcsán, és visszamenni a magyar történelem évszázadaira sem időszerű addig, amíg esély sincs rá, hogy e néhány alapművelet segítségével értelmezzük és értékeljük zendüléseinket és hadakozásainkat az elmúlt ötszáz évben. Szorítkozzunk annak megállapítására, miszerint a magyar történelmet jobbadán az átlagosnál is butább emberek indulatai formálták az ismert folyamattá, akik rendre sorsfordítónak ítéltek bizonyos pillanatokat, amik nem voltak azok, de ők addig erőszakoskodtak, amíg ezt az ostobaságot a közember is magáévá tette, és kaszát kiegyenesítve rohant beteljesíteni beteg emberek szóvirágos lázálmait.
Ahelyett, hogy megragadta volna azt a lehetőséget, amit az összeadás és kivonás kínált a legegyszerűbb gondolkodású embernek is.
Csak azért szólok most, mert durcipeti kommunikációs fegyelmet kért. Azaz rászólt Lendvai Ildikóra, hogy ne dumáljon. Majd ő (mármint brillantinos durcipeti) megmondja, mit lehet mondani és mit nem. Csak azért szólok, mert ennél a pontnál megérkeztünk a tárogatóhoz és a poklok kapuihoz. A felfuvalkodottságnak ez a mérete ismerős, a következményei is. Engedelmükkel itt most nem elemzem, hogyan jutott el ez a jelentéktelen fiatalember idáig, hogy bajaferik meg szekeresimrék meg szanyiszerű alakok bíztatásával úgy tegyen, mintha érdemei volnának, most csak szólni szeretnék, hogy tessék szíves lenni egy kicsit számolni. Összeadni és kivonni.
Aztán menekülni. Ki merre lát. Egyelőre talán még csak arról van szó, amit ma divatos kifejezéssel úgy mondanak: az ember menti az arcát. Egyelőre ennyi. Az életét talán még senkinek sem kell mentenie, bár ha a stadionépítő marad, elég gyorsan eljuthatunk odáig is – márpedig marad.
Különféle sportolók azt szokták „lenyilatkozni”, hogy a jobbtól kikapni nem szégyen. Én ettől a rémületes marhaságtól mindig igazán rosszul leszek, mert már hogy a fenébe’ ne volna szégyen, hiszen ő volt a jobb – miért? Miért lehetett jobb? Mert tetszett hagyni, hogy valaki jobb legyen, vagy mert tehetségtelennek tetszik lenni, csak ez eddig nem derült ki, azaz szorgalomhiány vagy képességhiány következtében győzött a másik, már hogyan ne volna az szégyen?
De kikapni valakitől, aki még csak nem is jobb? Nem szorgalmasabb, nem tehetségesebb, nem okosabb? Kikapni valakitől, akiben túlnövekedtek a negatív tulajdonságok? Aki nem lehet jobb, azon egyszerű oknál fogva, hogy nem nevezünk senkit jobbnak erőszakos nemi közösülésben vagy mások megalázásában, egy tömeggyilkos nem jobb, mint a másik tömeggyilkos, nem szoktuk azt kérdezni, ki volt jobb, Hitler vagy Sztálin. Nagyobb gazember, olyan van, de jobb gazember, olyan nincs.
Úgyhogy mondom, nem a jobbtól fognak kikapni. Azért az már nem akármekkora szégyen. Pusztán azért, mert a vesztes még számolni sem tud.