„Az évszázad mérkőzésének, a 6:3-as magyar sikerrel záruló londoni angol–magyar összecsapásnak a hatvanéves évfordulója alkalmából márványtáblát avattak a Grosics Gyuláról, az Aranycsapat kapusáról elnevezett újbudai sport általános iskolában. A márványtáblát az iskola első emeletén helyezték el a falon.
Kis Mihály, az intézmény igazgatója a gyerekeknek elmondta, hogy Grosics Gyula ugyan nem tudott eljönni az ünnepségre, de azt üzeni nekik, ne felejtsék el soha, melyik iskolában tanultak.”
Kis Mihály, az intézmény igazgatója a gyerekeknek elmondta, hogy Grosics Gyula ugyan nem tudott eljönni az ünnepségre, de azt üzeni nekik, ne felejtsék el soha, melyik iskolában tanultak.”
Szerénység, elvtársam, szerénység, mondta Bástya elvtárs Virág elvtársnak. Ha valamit szeretek magamban, az a szerénység.
Na jó, tényleg mit várhatunk egy Rákosi-rendszerben szocializálódott futballistától, aki most ugyanazt az akolmeleget élvezheti, ugyanazokat az „értékeket” látja az elöljárók által felmutatni, csak most Farkas Mihály elvtárs helyett Simicskó elvtárs vezényel. Elvtársak vigyázz, boka csattan, kéz a nadrágvarráson, felszegett fejjel előre néz, vagy hogy a fenébe’ van ez a katonásdi, amit minden primitív despota mindenek felett való viselkedésformának tart.
Ne felejtsék soha, melyik iskolában tanultak. A fasori evangélikus gimnáziumban szerintem ilyet senki sem mond.
Puskás és 6:3. Ez van? Ezt tudjuk nyújtani a világnak? Egy nemzet, ami egy futballistára büszke meg egy meccseredményre.
Ez van.