2013. november 13., szerda

Az erkölcsi értékek viszonylagosságáról

A sarki kurva a testét árulja. Pénzt kap érte.


A tanár a szellemét árulja, a pap a lelkét. Pénzt kapnak érte.

A tanár az adófizetők pénzét, a pap is az adófizetők pénzét.

A sarki kurva az ügyfél pénzét. Nem az adófizetőkét, hanem a vevőét, annak a saját (szerencsés esetben) adózás utáni keresményéből.

A tanár áruja a tanítványoké, de az is fizet érte, aki sosem részesül belőle. A tanár szellemének terméke (az áruja) bizonyos százalékban bóvli, minél távolabb van a reáliáktól, annál nagyobb százalékban.

A pap áruja a híveké, de az is fizet érte, aki sosem részesül belőle. A pap terméke egy bizonyíthatatlan feltételezésre, isten létére épül, az áru majdnem teljes egészében bóvli, hazugságok és soha meg nem valósuló, ellenőrizhetetlen ígéretek halmaza.

A sarki kurva áruja azé az ügyfélé, aki fizet érte. A pénz egyedül az ügyfél pénze, senki másé nem kerül bele az adásvételbe. Az áruja érzékelhető, látható, bizonyítható, a vevő azt kapja, amit meg akart venni.

A tanár szellemi termékének elfogadására az állam törvényei kényszerítenek, a pap áruját az erőszakos és nagyhatalmú egyház igyekszik az úgynevezett keresztény erkölcs állítólagos parancsa által rákényszeríteni előbb a védtelen gyerekekre, aztán az ő felnőtté válásuk után az ő gyerekeikre.

A sarki kurva senkire sem kényszeríti rá a maga áruját.

A tanár otthon veri a gyerekeit, a pap hittanon kisfiúkat simogat.   A sarki kurva egyedül neveli a kislányát. Beiratja az iskolába, hittanra járatja, az a vágya, hogy a gyerekből tisztességes ember váljék.