Maradt bennem valami rossz érzés, órákig nem jöttem rá, miért. Már tudom.
Az a miniszterelnök helyettesi beszéd nem puffogás (Jóreggelt Európa, Puffogás okt. 24.) volt. Különben hajlamos vagyok az iróniára, a bornírt megnyilvánulásokon inkább nevetek, és másokat is próbálok rábírni, hogy kinevessék az ilyesmit.
De ez a „beszéd”, amiből idéztem tegnap nem pusztán bornírt. Ez sötéten, rosszindulatúan ostoba, előre megfontolt szándékkal kártékony, olyan buta ember nincs ugyanis, aki képes mérlegre tenni az „ünnep” alkalmával szétszórt mondatokat – lebecsültem ennek az alaknak a hatását, ennyire ártalmas förtelmet nem lehet szó nélkül hagyni.
Ez nem a szokásos levéltetű, amit csak felnagyítok, ha elemzem. Az effajta öblögetések juttatták el ezt a népet abba az állapotba, ami a kollektív öngyilkosság alapvető és kikerülhetetlen motivációja: az önismeret teljes hiányából fakadó össztársadalmi hazudozás, az önáltatásnak a legszánalmasabb és leggusztustalanabb formája, mely szerint mi vagyunk a legjobbak, mindig is azok voltunk. Az effajta melldöngetés azt is lehetetlenné teszi, hogy a nép appercipiálja a körülötte lévő világot, nagyon kis túlzással élve a magyar nép csodálkozva és értetlenül fog a saját készítésű rabláncára verve éhen halni, egy utolsó, tanácstalan mozdulatot téve, nahát, pedig milyen nagyszerűek voltunk.
Bármilyen undorral nyúlok is ehhez a „beszédhez”, kénytelen vagyok megtenni, hátha sikerül néhány embert eljuttatni legalább a kételkedés állapotába (vagy inkább érvekkel, adatokkal segíteni azoknak, akik hasonlóképpen gondolják, az ugyanis nem valószínű, hogy engem olyanok olvasnak, akik vevők aljasul buta emberek aljasul buta mondataira).
„Nyugat-Európa döbbenten nézte, hogy a szögesdrót, az aknazár mögött, Európa közepén egy kis ország szembeszáll a Szovjetunióval, reménytelennek tűnő küzdelemben…”
Nyugat-Európa valóban döbbenten nézhette, ami itt történik, ez a küzdelem nem reménytelennek tűnő volt, hanem reménytelen, az első pillanattól. A „pesti srácok” kifejezéstől több okból felfordul a gyomrom, de egyvalamiben pontos a résztvevők meghatározása: tudatlan cigányok és proligyerekek küzdötték végig 56-ot, nem hiszem, hogy van olyan, aki ezt nálam pontosabban tudná, közöttük nőttem fel, ők voltak a barátaim, velük voltam (azokkal, akik életben maradtak, nem sokan) egészen addig, amíg le nem tartóztattak. „Balhé van a Rádiónál, gyere!” – így kezdődött, és így is lett vége nekünk, akik az utolsó pillanatig ott voltunk a „balhéban”. Tudom, ez kevésbé magasztos, mint amilyen tarka szóvirágokkal illetik az „ünnepen” mindazok, akiknek fogalmuk sincs róla, mi történt akkor. Mi nem foglalkoztunk azzal, mik az esélyek, szabadságharc és demokrácia nem bonyolította a szókészletünket, azt tudtuk, ki az ellenség, azt nem, hányan vannak. Nekem személy szerint egy ideig az volt a dolgom, hogy a Kilián és az Országház között futárszolgálatot teljesítsek, de Maléter (akire különben minden szempontból felnéztem) sosem mondta nekem, milyen eszmék nevében kell kockáztatnom az életemet. Megjegyzem, nem is nagyon érdekelt volna. Megsimította a tarkómat, kicsit tolt is a fejemen, hogy ne legyen szentimentális a mozdulat, és azt mondta: „Siess! Aztán épségben!”
A „pesti srácokon” meg a különféle, magukat később parancsnoknak kinevező piti kis bűnözőkön kívül, akik mellettünk harcoltak, minden közepesen képzett ember pontosan tudhatta, hogy ez a harc döbbenetesen reménytelen.
„…ez a nyugatiak számára talán érthetetlen heroizmus a magyarok számára nagyon is érthető…”
Ha a heroizmus azonos értelemben használandó a fejjel a falnak menéssel, akkor a dolog stimmelhet, de nem valószínű, hogy a nyugatiak ezt így hívták. A magyarok mostanában igen – mert nem tudják, mit beszélnek. De akkor, közben senki sem nevezett minket hősöknek, csak „kifelé koszos csavargók” voltunk, „a mi házunkat nem fogjátok szétlövetni”.
„…a mi egyetemistáink inkább azon csodálkoztak, hogy miért kellett tíz évet várni arra, hogy a rabságból megpróbáljunk kitörni, hogy ez a nemzet, amely szabadsághoz és függetlenséghez szokott…”
A megátalkodott, javíthatatlan csonthülye nem tud ilyet mondani, ehhez valami egészen különleges, deformált lélek és agykezdemény szükséges, őszintén szólva nem tudom, létezhet-e olyan beteges képzet a valóságról, ami ilyen mértékig torz. Mondhatnám, hökkenten állok a mondat előtt, ezt a fajta alantasságot az én készülékem nem jelzi. A jóisten szentséges szerelmére, mikor „szokott ez a nemzet szabadsághoz és függetlenséghez”?! Még az elmúlt huszonhárom évben sem, amikor fennállása óta először lett volna rá lehetősége, mert ebből kis híján tizenkét évig az ünneplő miniszterelnök helyetteshez hasonló rablóbanda telepedett rá erre a szerencsétlen nemzetre, másik tizenkét évig meg egy tehetségtelen, teszetosza társaság, akiknek még arról sem volt fogalmuk, hogyan kell a nép pénztárcáját rendesen elemelni, nemhogy a szemét kilopni (pedig nagy részük szerette volna). Persze, tudom, mi választottuk. Ezt is, azt is. Mert ez a választék. Ezek jelentkeznek (Jóreggelt Európa, Jelentkezők 1,2,3,4. június 18-26.), ezek közül választhatunk mindaddig, amíg tűrjük a szemtelenkedéseiket, a hazudozásokat és rablásokat.
„a magyarok 1956-ban nemcsak a magyar függetlenséget harcolták ki, de a Szovjetunió összeomlását is. A Szovjetunióét, amely nem tudott szembenézni azzal az igazsággal, amit a magyar 1956 állított szembe vele: más népre, nemzetre, erőszakkal, tartósan idegen rendet nem lehet rákényszeríteni, mert ha megteszik, legalább egy bátor nemzet felkel, s ha egy bátor nemzet felkel, akkor a többiek is követni fogják - tette hozzá a miniszterelnök-helyettes.”
A színivilágban ezt hívják spétnek (az egyik leghálásabb vígjátéki elem, amikor az egyik szereplő késve – azaz spät – reagál, amikor már másról van szó). De azért ekkora spétet még nem látott színház: 35 évvel később összeomlani, nade kérem, akármekkora nagy az a Szovjetunió, ennyi idő után kapcsolni! Mi itten 1956-ban összeomlasztjuk őket, és azok ott meg csak omolnak, omolnak 35 évig! Persze azért tartott ilyen sokáig, mert a Szovjetunió próbált, próbálkozott szembenézni az igazsággal, annyira erőlködött, hogy már hunyorgott, de csak nem sikerült neki szembenéznie azzal a magyar 56 által állított igazsággal, miszerint „más népre, nemzetre, erőszakkal, tartósan idegen rendet nem lehet rákényszeríteni”. Pedig ez egy akkora nagy igazság, amit nálunknál jobban senki se nem tudhat, mert mi a törökök idegen rendjét röpke 150 évig tűrtük csak, utána nem telt bele 250 év, és a Habsburgok is rádöbbentek, hogy minket nem lehet kényszeríteni, majd végül jött a legkisebb falusi futballista, és negyvenvalahány esztendő után egymaga kifújta innen a szovjet csapatokat.
„1956 nem bukott el: azok az emberek, akik életüket áldozták a szabadság eszményéért, nem áldozatok, hanem hősök, s szüleink, nagyszüleink azon törekvése, hogy ne csak a magyar nemzet, hanem egész Európa szabad legyen, 1989-ben valóra vált”.
Na? Ez milyen? Hogy mi itt 1956-ban felszabadítottuk a rabigában sínylődő egész Európát, de annyira, hogy szegény Európának már csak 33 évet kellett ezután sínylődnie, és hipp-hopp, már fel is szabadult. Azt csak ennek a miniszterelnök helyettesnek a szerénysége tiltotta kimondani, hogy ez az egész Európa-felszabadítás is a legkisebb falusi futballista műve volt, dehát nem is kell ezt tulajdonképpen kimondani, ezt úgyis tudja egész Európa. Meg az ilyen mondatokat különben is tanácsos óvatosan adagolni, mert ha egyszer egy ilyen alkalommal a miniszterelnök helyettesnek bennszorul a nyelve… nem mondom meg, hol.
Úristen! Hol élünk?! Ha a lábas jószág elbődül, ehhez képest az egy akadémiai szintű értekezés.