Másodikos voltam vagy harmadikos (gimnazista), amikor hatalmat kaptam. Úgy értem, valamilyen csoportokat alakítottak valakik – a részletekre nem emlékszem –, és az egyiknek én lettem a vezetője. Gondolom, valamilyen vetélkedő lehetett a dologban, mert elkezdtem „felkészíteni” a társaságot.
Először is vizsgakérdéseket tettem föl, afféle szintfelmérés gyanánt, meg kellett állapítanom, hogy szánalmasan keveset tudnak, ez így nem lesz jó. Aztán nem tudom, mi mindent csináltunk még, a lényeg az, mindent úgy tettem, ahogyan azt a funkció megkövetelte. A beosztás. Mely szerint én egy vezető vagyok. Méghozzá tanárszerű, aki ismereteket… na itt álljunk csak meg. A tanárságból nem az ismeretek közlése volt a fontos, a követendő, hanem a számonkérés, azaz aki ismereteket kér számon. Pedig nekem még voltak jó tanáraim. Nem mondom, hogy többségben, de voltak többen is, akik a lehető legjobb jellemhalmazt adták abból, amilyennek egy tanárnak lennie kell. Én mégis a számonkérést tartottam követendő példának, mutatni, hogy nekem módomban van kikérdezni, majd’ azt mondtam, kivallatni másokat. Akiket alám rendeltek. Mindegy, ki rendelte így, mennyi időre szólt ez, mi volt a viszonyunk tartalma, én alkalmas voltam-e arra, hogy a fölérendeltjük legyek – az voltam. És az első pillanattól fogva úgy viselkedtem, ahogyan ennek a viszonynak a sztereotípiái azt diktálták. Ők alám, én föléjük.
Kicsike kis hatalom volt ez, tét nélküli, (talán annyi, hogy ki nyeri a vetélkedőt), rövid ideig tartott, és ami a legfontosabb, nem jelentkeztem, nem vágytam rá, nem akartam a vezetőjük lenni. Mégis úgy viselkedtem, mint egy hülye.
Most tessék elképzelni azt az embert, aki egész életében miniszterelnöknek készült.
Nem, nem. Nem erről a mostani fröccsöntött münchhausenről beszélek, hanem a hajdani példaképéről, a rendszerváltozás első miniszterelnökéről. Aki nyomban azután, hogy „hatalomba” került, elkezdett úgy viselkedni, ahogyan azt a miniszterelnökség fogalmával együtt felmerülő sztereotípiák előírják. Vagyis ahogy Móricka elképzeli.
Széles látókör, imponáló műveltség, a feladatok áttekintése és a megfelelő teendők eltervezése (ismertem korábban az illetőt, akkor még nem tudtam, hogy miniszterelnöknek készül, olyan tulajdonságokkal bírt, mint amiket itt leírtam), egyszóval mindaz, ami egy ilyen embertől elvárható lett volna, egyetlen pillanat alatt szertefoszlott. Miniszterelnök lett, ahogy Móricka elképzeli. (Egyik államtitkára, különben az általam ismert legcsodálatosabb emberek egyike, nincsenek sokan, megpróbált rávenni, hogy legyek miniszter. Hónapokig tartó, hosszú beszélgetések után tudtam csak megmagyarázni, miért nem akarok én abban a kormányban miniszter lenni – különben egyetlen másikban sem, de ez most nem ide tartozik –, igaz, azért tartott ennyi ideig, mert ő rajongott a miniszterelnökéért, amennyire csak egy nő képes rajongani minden női vágy nélkül. Amikor végre meggyőztem, lemondott, visszavonult, néhány éve meghalt, Kata, isten nyugosztalja, ennyi idő elteltével már leírhatom, nem akartam a társai előtt kompromittálni, hogy ilyen szörnyű emberrel tartott barátságot.)
Lettek miniszterek is meg államtitkárok meg minden ilyen gőgösgúnárgedeon féle kihaénnem – mondom, ahogyan ezeket a funkciókat elképzelték korábban is vagy csak akkor, amikor egy Gorbacsov nevű szovjet állampolgár az ölükbe pottyantotta a szabadságot és a függetlenséget. Amiről ők mindnyájan azt hitték néhány óra elteltével, hogy azt ők harcolták ki. Ők küldték haza a szovjet hadsereget – most már csak per oroszokról beszélnek, mintha nem tudnák, hogy akkor az még szovjet volt, bármennyire irtózom is ettől a szótól, akkor is így hívták őket –, és mindent ők vittek véghez, ami itt szép és jó lett. Mert odáig korábban sem terjedt a fogalomértő képességük, hogy legalább elgondolkozzanak rajta: létezik-e egyáltalán szabadság és függetlenség. Például ennek a mostani nagy szabadságharcosnak milyen lenne a megvilágosodás (nem kell félni, ahhoz azért másfajta agyvelő szükségeltetik): amiért ő küzdelmet hirdet minden időben és minden helyen, az nem létezik, akár abba is hagyhatja a hadakozást. Nem a magyar szabadságnak nem létezik a lehetősége sem (annak kiváltképpen nem), semmiféle szabadság és függetlenség nincs. Amennyire meg egyáltalán elképzelhető – ha nem tiszta fogalmakkal operálunk –, annyira egyelőre még megvan, bár itt most három és fél éve ez a szabadságharcos falusi futballista mindent elkövet, hogy az adott minimális mennyiségű szabadság és függetlenség is elenyésszen.
Ez a rendszerváltozás kezdetén felállt garnitúra hirtelen elhitte magáról, hogy fontos, ezek az alakok egyik pillanatról a másikra valakinek képzelték magukat, ahogyan az a kontraszelekció működésbe lépésétől szinte természetes, nincs önteltebb, förtelmesebb figura, mint a körülmények komédiájának következtében hivatalba került méltatlan.
Elkezdtek viselkedni, ahogy Móricka elképzeli a funkcionáriust, azt hitték, tisztelni kell őket, mert Móricka már régebben elterjesztette, hogy a hivatal, a tisztség az, ami tiszteletreméltó. Elkezdtek pufogni, és még ma sem tudják, hogy ezt az országot ők vitték bele abba az áporodott mocsárba, amibe azóta csak süllyed.
Nagykoalíciót? Hát azt meg hogy’ képzeli bárki?! Kérdezték hangosan méltatlankodva a választás győztesei. Mi nyertünk, mi kormányozunk!
Egy évvel a rendszerváltozás előtt még tele volt a nadrágjuk, ha megláttak egy rendőrt, hebegve álltak vigyázzba, ha egy járási párttitkárral találkoztak, de majd ők mostan itten kormányozni fognak. Mert őket mellőzték a szocializmusban. Akkor most hűha, gyerünk, ez aztán az ajánlólevél, aki sértve érezte magát, mert mellőzték, az most sejhajrá lesz, minél jobban mellőzték, annál nagyobb sejhajrá.
A hetvenes évek közepétől azokat mellőzték, akik alkalmatlanok és iszonyatosan tehetségtelenek voltak! Nem nagyon tudok kivételt.
Mondjak egy példát? Egy jó erőset? Konrád György nagyon utálta a szocializmust és a szocializmus is nagyon utálta őt. Ügyészi figyelmeztetésben is részesült. A látogató című regénye 1969-ben jelent meg, A városalapító ’77-ben, a Kerti mulatság ’87-ben – hogy csak a szépirodalmi munkásságát említsem. Amerikai és nyugat-európai egyetemeken tanított. 1990-ben Kossuth-díjat kapott. Azt március 15-én adják, a választások később kezdődtek. Mégegyszer mondom, nagyon utálták őt, és csikorgatták a fogukat, de elismerték.
A ’90-ben hivatalba került funkcionáriusok legnagyobb része a szocializmusban sértődött volt, de még az is csak halkan, nehogy baj legyen belőle. Mert még ahhoz is tehetségtelenek voltak, hogy legalább sértődöttnek jók legyenek.
Ezek kezdtek megfelelni annak, amit a hivatalról képzeltek.
Mentségük nincs.
Nekem is csak annyi, hogy a fentebb jelzett időben 16 éves voltam. És egyvalamire azért határozottan emlékszem: az egyik lány tetszett nekem, annak megmondtam a helyes válaszokat, és nagyon örültem, amikor ő azt kérdezte, nem lesz ebből baj? Hiszen ez hivatali visszaélés.