A baj csak az, hogy az Isten áldja Amerikát, az égre mutogató futballisták és a keresztény konzervatívok illusztrálják a korszellemet – itt tartunk. Azaz ott tartunk, hogy a kereszténység ma is azt a funkciót tölti be, amit évszázadokkal ezelőtt: istenfélelmet hirdet, azaz fenyeget. Ami évszázadokkal ezelőtt állítólag - bizonyos rendvédelmi, ortodox felfogás szerint - rendben volt, valamivel korlátok között kellett tartani az emberiség ösztönvezérelten élő, elsöprő többségét. De aztán jöttek korszakok, a renaissance, a felvilágosodás, az ipari „forradalom”, az amerikai Függetlenségi Nyilatkozat, amik mind azt a reményt ültették bele a többé-kevésbé ember módjára élni, azaz gondolkodni képes agyakba, hogy az emberi faj hamarosan több lesz, mint a négylábú emlősöktől a két lábon járás képességével különböző lény.
Nem lett több.
A kereszténységre büszke keblek lettek dagadóbbak, és a konzervatívok néznek körül mind fensőbbségesebben, az ő nagyszerűségük előtt hajt fejet elismerőleg még a „baloldali” is, akiről különben végképp nem tudom, mire véljem a nézeteit.
Keresztény gyökereink harsány emlegetése nemcsak azért elborzasztó, mert lenézést és kirekesztést üzen zsidónak, muzulmánnak, hanem mert aktualizál, voltaképpen a jelenről prédikál: a mi eredetünk nagyszerűsége most teljesedik ki igazán, azért vagyunk ilyen kiemelkedően kiválók, mert keresztények vagyunk.
Nem látom a keresztény kultúra felsőbbrendűségét. Sehol. Nem tudom például, milyenek voltak a 9-10. század európai földvárai (agyagból és fából épültek), és azt sem, milyen volt az első cluny-i templom, de azt tudom, milyen volt a velük egyidős angkori épületegyüttes, Szurjavarmant temploma és palotája, mert az ma is megvan, és ma is elképesztő.
„Amit összenyomnak, kiszélesedik, amit gyengítenek, megerősödik.” Ezt nem egy keresztény mondta, hanem egy kínai ember sokszáz évvel a kereszténység előtt. Ha úgy gondolják, elfogult vagyok Lao Ce szelleme iránt, igazuk van, mondok közelebbit (földrajzilag), aminek ugyancsak semmi köze nincs a kereszténységhez, viszont időben még a kínainál is messzebb van tőle: „Egyetlen jó létezik csak: a tudás, és egyetlen rossz: a tudatlanság.” (Na jó, Szókratész-re is hasonló ámulattal nézek.)
Tisztázzunk valamit. A kereszténység nem hit, hanem vallás. A hitből nem következik a vallás minéműsége. A hívő ember nem feltétlenül vallásos, a vallásos ember viszont annak a téveszmének az áldozata, hogy ő hívő. Senkit sem akarok megbántani, de attól tartok, minél inkább elmerül valaki a vallása dogmáiban, annál kevesebb a hite. Ha tetszik, a bigottság, a tételek közötti vakbuzgó bolyongás a vallás „értékét” is csökkenti, a hithez meg végképp nincs sok köze. A hit általános emberi tulajdonság, terjedelme és mélysége valószínűleg változó, de akkor is csak egyféle – az ember hisz abban, amit nem tud. A vallás a hit leszűkítése, a vallásosság nem általános emberi tulajdonság és nagyon sokféle. Túlságosan sokféle. A vallások „hitével” végképp nem tudok mit kezdeni. Egy viszont bizonyos: egyik vallás sem magasabb rendű a másiknál. A keresztény kultúrára rátarti katolikusnak ajánlom, próbálja megmagyarázni egy más vallásúnak, miért olyan kiemelkedően és fensőbbségesen uralkodik a katolicizmus a világ felett, és miért az ő istene a legmagasztosabb. (Ugye nem tetszik összekeverni az Urat, azt a nagyszakállút Jézussal? Ugye nem tetszik azt képzelni, hogy Jézusnak van bármi köze a katolicizmushoz csak azért, mert ez a vallás a magát protestánsnak nevező, és ezért szellemileg magát nagyon elitnek képzelő összes többivel együtt kisajátítja őt? Ugye a lelke mélyén azért minden „keresztény” tudja, hogy Jézus tökéletesen ártatlan a keresztény vallások világra jöttében? Vagy nem tudja a lelke mélyén sem? Pedig az. Ártatlan. Semmi köze nincs hozzá. Ne tessék, tudom, hogy hiába kérem, de akkor se tessék, ő fölötte volt ezeknek a dolgoknak. Annyira fölötte, hogy odáig nem tetszik föllátni.)
Talán kiderült már a korábbi bejegyzéseimből, a tudást becsülöm, nem a hitet, de a tudásnak azon az alacsony szintjén, amin jelenleg az emberiség tartózkodik, kénytelen vagyok elismerni a hit létjogosultságát, a magam módján én is hívőnek számítok (ennek részletei nem tartoznak a nyilvánosságra, ugyanúgy, ahogyan bárki másnak a „hite” sem, aki veri a mellét mint az imádkozás prófétája, az bennem elismerés helyett inkább undort kelt).
A kereszténység nagy alkotásaihoz a kereszténység témát adott, nem tehetséget vagy képességet, nem is gondolkodásmódot, de kiváltképpen nem ideológiát. Mert ahol a kereszténység mint ideológia fölfedezhető a műalkotáson, az többnyire ócska holmi, nem vállalok nagy kockázatot, ha azt mondom, értéktelen, bóvli. Giotto Campaniléje Firenzében nem az Urat dicséri, hanem Giottót. Azt a zseniális embert, aki tudta, hogyan kell egyik követ a másikra tenni. Készített egy épületet, hogy lehessen harangozni. De az épületnek nincs köze a valláshoz.
Na jó. Csak azt akartam mondani, hogy csínján ezzel a civilizált világgal. A keresztény konzervatív nem civilizáció, hanem kövület, a fejlődés kerékkötője. A nyugatiakat, az atlanti térség keresztény konzervatívjait, az istenükhöz fohászkodókat, az ég felé mutogatókat, a templomba járó imádkozókat ne ahhoz tessék hasonlítani, ami nálunk Magyarországon van, hogy ehhez a mélysötét butasághoz, ehhez a bárgyú és barbár gyűlölethintő kompániához képest hol tartanak.
Hanem hogy az emberiség lehetőségeihez képest hol. Ahhoz képest, amit lehetővé tett Mozart, József Attila és El Greco.
Hogy hol tartunk, ha ezt itt mind Jézushoz mérjük.