A teljesítmény öröme
Akkor? Ha minden úgy van, ahogyan az elmúlt 4 bejegyzésben leírtam, akkor miért ülök a képernyő előtt éjjel-nappal, amikor olimpia van, atlétikai Grand Prix, kajak-kenu világbajnokság vagy Tour de France? Azon kívül, hogy Kenenisa Bekele és Bernard Lagat küzdelme az utolsó 100 méteren kétségkívül látványosabb, mint az a küzdelem, amit Kosztolányi él át egy jó rím megtalálásához, azon kívül (pedig ez is elég ok lenne) még miért?
Mindenekelőtt évtizedek óta tisztában vagyok azzal, hogy gladiátorokat nézek, hogy a népszórakoztatásnak egy drága, vérrel-verejtékkel-könnyekkel járó ágát szemlélem, és bár tudom (amióta abbahagytam a versenysportot, azóta tudom), hogy minek az eredménye mindaz, amit látok, nem vagyok elég következetes farizeus, nem a sportolók szenvedései foglalkoztatnak.
Azért ülök a képernyő elé, mert a versenysport egy részében a teljesítmény számít, és a teljesítmény következtében előálló eredményről nincs szájtépés, nincs mellébeszélés. Hovatovább az egyetlen emberi tevékenység, amit még nem szennyezett be a politika, és amit nem tud megváltoztatni a kereskedő. Akinek előbb ér a mellsíkja a célvonalhoz, az nyerte a 800 métert, és azon a versenyen ő a legjobb, és ha világcsúcsot futott, akkor az egész világon ő a legjobb, egészen addig, amíg valaki nem fut nála is jobb időt. Aki több pontot dob, az nyeri a kosárlabda meccset. Nem kérdés, hogy a 200 pillangó győztese a szocialistákra szavaz-e, mert nincs az a politikus, aki a pártjának politikájával tizedmásodperceket tudna lefaragni az eredményből, és egy engedelmes jó gyereknek hiába adsz százmilliókat, akkor is luftot fog rúgni (tud úszni? Nem? És ha megfizetem?).
Azért nézem a versenysportot, mert néha (nagyon ritkán) lehet ahhoz hasonlót látni, amilyen Risztov Éva úszása volt a londoni olimpián. Ahhoz hasonlót. Olyat csak egyszer. (Egy pillanatra visszatérve a sportoló agyra, amilyen bizonyos vagyok abban, hogy a bukott köztársasági elnök sportoló agyú, majdnem annyira bizonyos, hogy Risztov Éva nem az. Azért csak majdnem, mert utóbbi bizonyításához még nincs elég adatom. Ebben egyszerűen csak bízom. Az a gesztus, amiről hetekkel ezelőtt, a legelső bejegyzésben, az Invokációban beszéltem, az erről is szólt.)
A versenysport egy részére igaz, amit fentebb leírtam. Miért csak egy részére? Nem, nem a dopping. Arra Rejtő Jenő írta le a mérvadó ismereteket: „ne rongáljuk a kártyát körmeinkkel, a lapok hátát nemzetközi jelzéssel ellátta az igazgatóság, minden további karcolás felesleges! Miután a kártyák jelzéseit az asztalnál ülők mindannyian ismerték, a játék korrektnek volt nevezhető.”
Miután a versenysport csúcsain kivétel nélkül mindenki kap valamilyen „kiegészítő” kemikáliát, a játék tisztességesnek nevezhető, lényeges eltérés nincs a kokszok között. Azt nyilván senki sem gondolja komolyan, hogy a már említett Usain Bolt a doppingszerek hatására fut olyan világcsúcsot, ami elképeszti a világot. Nem, ő éppen annyival tehetségesebb a többieknél, amennyivel gyorsabb náluk, a mezőny és közötte ugyanekkora lenne a távolság, ha mindannyian abbahagynák a doppingolást. Mégegyszer mondom, ha egyszerre, mindannyian, kivétel nélkül. Az eredmény valamivel kevésbé volna elképesztő, néhány tized nyilván rárakódna, de a sorrend nem változna. (1988-ban lebuktatták a szerencsétlen Ben Johnsont, elvették az olimpiai aranyérmét, és diadalt ült a sok tehetségtelen és tehetetlen „tisztaság harcosa”, amikor szegény kanadai visszatért, és dopping nélkül futott, hogy lám, így már nem tud nyerni. Mert azt senki nem mondta – bár nyilván mindenki tudta –, hogy ő volt a mezőnyben az egyetlen, aki doppingszerek nélkül futott. És még így is befért az első ötbe.)
Tetszett már hallani, milyen szer minősül doppingszernek, és azt ki állapítja meg? Tetszik tudni, hányféle kemikália jut be egy sportoló szervezetébe?
Egy közeli családtagom úgy tudott csak elmerülni az olimpiai hangulatban, hogy munkát vállalt Londonban: magyar cég nyerte el az olimpiai létesítmények takarítását. Az említett fiú a sportolók szállását takarította. Az összeset végigtakarította, naponta kellett váltani. Mikor hazajött, beszámolt az élményeiről. Elsősorban arról, hogy minden egyes sportoló – kivétel nélkül minden egyes sportoló – poggyászában a legterjedelmesebb holmi a gyógyszeres zsák volt.
Több kiló kemikália minden egyes sportolónál. Nem tudom, ezek közül mi minősül doppingszernek, és mit neveznek undorító eufémizmussal táplálék kiegészítőnek, de az tény, hogy iszonyatos mennyiségű szintetikus szeméttel szennyezik minden egyes sportoló szervezetét.
Ki állapítja meg és mitől függ a megállapító ítélete, hogy ezek közül mi számít a sportoló szervezetére veszélyesnek? Ki merészeli megállapítani, hogy az a több mázsa szintetikus szemét, amivel egy élsportoló pályafutása alatt garantáltan tönkreteszik az illető anyagcseréjét és keringési rendszerét (hogy csak két részét említsem az emberi szervezetnek), úgy ahogy van, veszélytelen, viszont az EPO meg a többi hasonló bizony életveszélyes. Vagy miért is nevezik csalónak azokat, akik ezekkel a szerekkel úgy élnek, hogy a szemforgató doppingellenőrzők észreveszik? Még egyszer kérdezem, ki állapítja meg, mi kerül erre a listára és milyen szempontok alapján? Miért vették el Lance Armstrong 7 Tour de France elsőségét, és miért nem vették el a többiekét, akikről bebizonyosodott, hogy doppingoltak? Miért nem adták oda a másodikaknak ezeket az Armstrong által elért bajnoki címeket? És úgy különben tényleg azt hiszik, hogy azt el lehet venni? Azért, mert Armstrong csalt? Hazudott? Ki nem csal és hazudik az úgynevezett közszereplők közül? Melyik politikus például? Még egyszer mondom, mindenki más ugyanúgy doppingolt, mint Armstrong, akkor miért nem ők nyertek hétszer?
Na jó. Amikor fölkerültem a válogatottba, Kurucz Antal, az olimpikonok főszakácsa azt a feladatot kapta, hogy építsen föl rám legalább tíz kiló izmot, mert az alapfeladatom szerint két emberrel a vállamon is fel kell tudnom ugrani. Tóni attól kezdve naponta ötször megetetett. Nem orvosságokkal, hanem hússal, rizzsel és salátákkal. Amikor túlhaladtam a 92 kilót, visszaállított a normális étkezésre. Tablettákat nem kaptam. Tudták, hogy gyógyszerallergiám van. Egy ideig győzködtek, hogy ezek nem olyan gyógyszerek, aztán abbahagyták. A többiek szedték. Láttam, mit és mennyit.
Amíg a doppingellenes bizottság vagy mi a fene ki nem mondja, hogy minden doppingnak minősül a húson, rizsen és salátán, azaz az ennivalón kívül, addig nem megy ki a versenypályára egyetlen „tiszta” sportoló sem. Addig Tyson Gay hiába sír, hogy ő nem tudta, mit adtak be neki, mert dehogynem tudta. Azokat eszi tizenöt éve.
Miért érdekelne engem, hogy doppingbotrányba keveredett egy sportoló? Olyan, mintha azt olvasnám, hogy valaki 140-nel ment az autópályán és bemérték. Szegény.
Nem, nem a dopping torzítja keserűséggé a teljesítmény örömét. Hanem a szabályok „értelmezése”. (A politikus használja ezt a szót, amikor éppen csalni, hazudni készül, ő úgy mondja, „értelmezi a törvényt”.) A sport szabályairól valamikor úgy tudtuk, mindenkire egyformán vonatkoznak. Úgy tudtuk, kevés dolog tökéletes a világon, de például a jégkorong szabályai tökéletesek.
Néhány évtizede rájöttek bizonyos kereskedők, hogy a sport szabályait is lehet manipulálni, mint majdnem minden, ez is csak pénzkérdés. A vízilabda bíró nem látja a szabálytalanságot, ha valaki érdekeltté tette az időszakos csökkentlátásban, és nyomban látja, ha az ellenfél tesz valamit szabályellenesen. Néha akkor is lát szabálytalanságot, amikor az nincs, de már ideje emberelőnyös helyzetbe hozni az áldozatkész csapatot.
Piszokfoltok ezek, a nagy szenny máshol van, de arra alkalmas, hogy a rajongót gyűlölködővé vadítsa. A gyűlölet pedig ott parázslik a versenysportban, a parazsat meg éppen a militarizmus, a diktatúra és a nacionalizmus tartja izzásban, amiből a sport kinőtt. Szelep, mondták a pártállamban a kabaréra és a futballpályára, ott lehet kiengedni a gőzt. Akkor igaz volt, mert a kabaréból vagy a pályáról kijövet nem lehetett folytatás. A futballpályák söpredéke most feltankolni jár a meccsekre, gyűlölettel töltekezik, a gyűlöletet pedig oda zúdítja, ahol nagyobb kárt tud tenni, mint kinn a pályán – az utcára, a saját mindennapjaira, a civilekre és az egyenruhásokra. Szabadság van, a bűnözők és ócskalelkűek demokráciája.
Dehát ez nem is a sportról szól már, ez főképp a futball jellemzője, az pedig már régen nem sport és nem játék. A gyepen ütközet zajlik, az esetek többségében durva és alattomos gladiátorharc a dollármilliárdokért. Egyelőre viszonylag kevés halottal. (Giggset, a Manchester United wales-i játékosát hívták Olaszországba, azt mondta, mit keresnék én ott, én csatár vagyok, azért tartanak, hogy gólokat lőjek. Milyen szellemes, nem? Benne van finom iróniába csomagolva az olasz futball gólgyilkos rombolásának az elutasítása, az olasz hátvédek uralmának a lenézése – csak egyvalami hiányzik belőle: annak felismerése, hogy ez már mindenhol így van.) A futball távolodása a sportra jellemző ismérvektől annyira riasztó, hogy részletes és alapos tudományos elemzés (és az azt követő intézkedéssor) híján nagyon hamar az atlanti térség legbűzösebb gócává fog gennyesedni, magával rántva Afrikát és Dél-Amerikát (nem lesz nehéz).
A futballban már vannak „szempontok”, a vízilabdában, sőt a Formula I-ben is, itt nem feltétlenül a gólok és a másodpercek döntenek, de ott még nem tartunk talán, hogy a selejtes győzzön a kiváló felett. Az említett „szempontok” egyelőre a nagyjából azonos képességűek között manipulálnak. A teljesítmény még ezekben a sportágakban sem helyettesíthető demagóg szövegekkel.
A teljesítményhez tehetség kell vagy szorgalom. Ha ezek vannak, pénzzel és ideológiával lehet ösztökélni a sportolót, de ha nincs, jöhet az örökös Nemzetvezető vagy a milliárdos mecénás, a kiszemelt kis kedvenc bele fog fulladni a medencébe. Politikus vagy kereskedő bárkiből lehet, elhatározás kérdése, de a Roland Garros megnyeréséhez a szándék kevés.
És nem utolsósorban a teljesítményhez a rabszolgalét elfogadása kell. Nem a tudomásul vétele, a sportagyú ember nem feltétlenül tudja, hogy ő a szórakoztató ipar legveszélyeztetettebb rabszolgája. Amióta dollármilliókat keres, hiába is mondanánk neki, gúnyos mosollyal kérdezné, hallottál már milliomos rabszolgáról, csórikám, próbáljál visszalépni a cipődbe, nem veszed észre, hogy mellette jársz?
Képzeljük el egy pillanatra a világot versenysport nélkül. Annyit változna, hogy egy színnel kevesebb lenne az eltöltendő szabadidő választékában. Egy ideig lehetne akár egy másik színnel pótolni. Különben nem történne semmi fontos. Jól megvolnánk, maradna például valóságshow meg ilyesmi.
Bizonyos idő múlva persze egy fiúcska a játszótéren azt kiabálná egy másik fiúcskának, fogadjunk, hogy én hamarabb érek a hintához. Ebből a kiáltásból aztán vagy háború lenne vagy versenysport. Azért az nem teljesen mindegy.