Az újságok legviccesebb rovata a sportrovat, úgy értem, akik írják, szerkesztik, annak szánják. Én általában a fogamat csikorgatom ezektől a vicces rovatoktól, és képtelen vagyok megérteni, miért gondolja úgy bárki, hogy a sportról viccesen kell írnia vicces fiúknak. Nem tudom, a sport mennyivel viccesebb területe az életnek, mint bármi más, engem az utóbbi időben inkább háborúra emlékeztet, ökölrázó, eltorzult arccal üvöltő, görcsösen a levegőbe csapkodó fiúkkal és lányokkal, akik örülni sem tudnak, én legalábbis azt látom, hogy amikor örülniük kellene, akkor mintha átkozódnának, a csapatsportokban megragadják egymást és szemmel láthatóan fájdalmat okoznak. Valamint koreográfiát készítenek az örömükhöz. Amikor örülni lehetne, akkor a lépéseikre, a mozdulataikra vigyáznak, hogy el ne rontsák a kitalált és begyakorolt idétlenségeket.
A versenysportban, ha tetszik, a profi sportban nincs semmi vicces. Kínlódás van benne, kegyetlen küzdés, az ellenfelet bármi áron elsöprő győzni akarás, harc az életben maradásért. Pénzt vagy életet, a szó szoros értelmében. Ha pénzt akarsz, az életedet kockáztasd, vagy menj a fenébe. Testmozgás, jó levegő, felfrissülés – beszélgess róla a nagymamáddal, nekünk te egészben kellesz, hogy feláldozhassunk lent az arénában. Nem a győzelem, hanem a részvétel a fontos? Ugyan már. A háztömb körüli bajnokságban talán, de a megyei háromba már nyerő típusokat válogatnak. Vegyen egy biciglit a gyereknek, apuka, jól fogja érezni magát, de mi egy osztállyal följebb akarunk kerülni, ide olyan kell, aki gólokat tud rúgni. És az hogy’ van elképzelve a kedves szülőtől, az a vászongatya meg a tiszacipő? Nájkiba’ játszunk, apuka, van egy itthoni színünk meg egy amikor idegenbe megyünk, a nájkicuccot a kedves szülő veszi. Na viszonlátás.
Sima vereség a Syma csarnokban, írja a sportújságíró, és valószínűleg elismerésre várva néz körül, hogy milyen vicces címet választott. A „sima vereség” következtében a boxolót kórházba vitték, és bár másnap hazaengedték, azt senki sem tudja, melyik szerve milyen mértékben károsodott. Jópofa, nem? Vicces.
(A humor és a viccelődés úgy viszonyul egymáshoz, mint a forrásvíz és a pocsolya – hogy tisztázzuk a fogalmakat. A humorérzék az intelligencia jelzőfénye. Az intelligencia képesség a minket körülvevő világ megismerésére és képesség a minket körülvevő világhoz való alkalmazkodásra. A vicces ember, pontosabban a viccelődő ember nem képes vagy nem akar – végülis mindegy – alkalmazkodni, ő azt hiszi, hogy humoros, pedig csak intelligencia-hiányos.)
Militarista szimbólumok
A sport addig játék, amíg az a célja: a testmozgással együtt járó játék. Amint számítani kezd az eredmény és a jobb eredmény által való győzelem, a sport megszűnik eredeti értelmében sportnak lenni. Futni, úszni és labdázni azért kell, hogy az ember örömét lelje a futásban, úszásban és labdázásban (és persze az ezekkel járó versengésben), és nem azért, hogy másoknak okozzon örömet. Mások szórakoztatására futni, úszni és labdázni, a jobb eredményekkel másokat legyőzni elsősorban nem sport, hanem a rabszolgaság egyik megnyilvánulási formája. A jó Coubertin báró talán maga is elhitte, hogy nemes eszménnyel ajándékozza meg a világot, pedig csak felújította az ókori cirkuszt és annak minden elemét, a népszórakoztató intézmény világméretűvé szélesítésével nagy lehetőséget adott mindazoknak, akiknek az ő nemes eszményeihez a legkevesebb köze van: a militaristáknak és a 20-21. század legelvetemültebb rabszolgatartóinak, a kereskedőknek.
Az olimpia militarista szimbólumok sorozata, a zászló, a láng, az alakzatban vonulás, a babérkoszorú, az érmek (kitüntetések), a jelszó mind annak a rendnek és fegyelemnek a szimbólumai, amiknek semmi köze nincs a sport eredeti jelentéséhez. A citius-altius-fortius (gyorsabban-magasabbra-erősebben) éppen olyan lelkesítően hangzik, mint a hendiatris más megjelenései, a veni-vidi-vici (jöttem-láttam-győztem), a liberté-égalité-fraternité (szabadság-egyenlőség-testvériség) vagy az ein Volk-ein Reich-ein Führer (egy nép-egy birodalom-egy vezér) (bocsánatot kérek az érzékeny lelkűektől, de a hendiatris, azaz a hármasság fogalmába az utolsó is beletartozik), és éppen olyan kártékony, mint minden, ami az ösztönöket akarja feltüzelni lelkesítés céljából. A vége mindig blood-sweat and tears (vér-verejték-és könnyek, hogy egy áttételesen lelkesítő hendiatris-t is idézzek).
Gyorsabban-magasabbra-erősebben, ez a coubertini eszmény lényege, a báró által kitalált jelszó állítólag az ember legnemesebb törekvéseit foglalja össze. Tényleg?