Az évtizedek óta tisztázandó kérdés az, fontosabb-e hamis és hangos ünnepi pátosszal hizlalni az amúgy is túlfejlett nemzeti öntudatot, mint egy nemzeti megemlékezéssel fejet hajtani, és beismerni, hogy volt két rossz momentuma a magyar történelemnek, amikor felelőtlen alakok (más néven politikusok) ezrek halálát okozták (vagy mondjunk inkább – pontosabban – hőzöngőt, a mások életével játszadozót?). Mit nyerünk az effajta „nemzeti ünnepeinkkel”? Március 15-én és október 23-án egy-egy görcsösen félreérteni akart „ünnepnapot”, az év maradékában álságos és minden alapot nélkülöző nemzeti büszkeséget, magasztos szabadságvágyunk hangoztatását, ami számunkra mindig előbbre való volt az értelmes cselekvésnél – remek program gyermekeink nevelésére. Menj neki fiam mindennek és mindenkinek, harcolj, törj, zúzz, rombolj és gyilkolj, mert ennél okosabbat sajnos ma sem tudunk neked ajánlani.
Kínáljuk neked március 15. megünneplését, aztán majd jön október 6. Ez utóbbival kissé zavarban vagyunk, mert alig több, mint féléve éppen zászlókat lobogtatni tartottuk indokoltnak, valamint fennen hangoztatni legyőzhetetlen virtusunkat, most meg szomorúan tudatjuk a szépreményű tanulóifjúsággal, hogy világra szólóan dicsőséges forradalmunkat és szabadságharcunkat, melynek évfordulóján kacagás és vígasság tartatott, ezen a napon leverték. Vitéz vezetőit kivégezték. Azt kivéve, aki viszont elmenekült. „Kinek drágább rongy élete, mint a haza becsülete” – írta Petőfi Sándor, úgy emlékszem, nem Kossuth Lajosról. Igaz, a vers megírásának időpontjához képest Kossuth kicsit később tartotta drágábbnak a maga „rongy életét”, mint a haza becsületét. Átruházta a hatalmat Görgeyre, elmenekült, majd kisvártatva a külföld biztonságából leárulózta azt, akire átruházta a hatalmat.
Ez az utolsó mondat például úgy borzalmas, ahogyan van.
Hatalma volt Kossuthnak? Amit aztán átruházhatott egyszemélyben eldöntve a kérdést, mint császárok és királyok szokták? Akiknek a hatalma ellen harcolt a 48-as honvéd? Aztán Kossuth Lajos fogta magát (bizonyos, meg nem cáfolt források szerint nem csak magát, hanem a pénztár egy jelentős részét is, valamiből kellett élnie az „emigrációban”), és elmenekült. Kicsit pontosabban és költőibben szólva előbbre valónak tartotta „rongy életét, mint a haza becsületét”. Úgy is mint első számú felelőse annak a népirtásnak, amibe az ő tevékenysége (gyújtóhangú beszédeinek sora) hajszolta bele hőn szeretett magyarjait, akik azt hitték, kivívhatják a szabadságot. Azért hitték azt, mert Kossuth azt mondta nekik. Holott az teljesen lehetetlen, hogy egy olyan tanult ember, amilyen ő volt, egy másodpercig is elhitte volna, a magyar szabadságharcos sereg legyőzheti akár az osztrák, akár az orosz hadsereget, nemhogy a kettőt egyszerre. Aztán árulónak nevezte azt az embert, aki meghozta az egész 48-49-es szabadságharc egyetlen értelmes döntését, letette a fegyvert. És ez az ember (Görgey Artúr) vállalta azt a felelősséget, amit Kossuthnak kellett volna vállalnia. Kossuth apánknak. Akiről valószínűleg a legtöbb utca és tér van elnevezve Magyarországon.
Az a néhány mondat, amit itt föntebb leírtam, a tényeket rögzíti. Ezeket a tényeket mindenki ismeri, aki kijárta az általános iskola hat osztályát. Ez történt. Nem torzítottam el semmit. Nem véleményt mondtam, nem értékeltem a történteket, nem magyaráztam sehogy, csak leírtam. Lehet ezt máshogyan leírni? Lehet ezeket a tényeket úgy magyarázni, hogy a tett dicsőséges legyen?
Nem lehet. Hallgatni lehet ezekről a tényekről, egyetlen mellékmondatban elintézni. Esetleg megemlíteni, hol mindenhol járt Kossuth Lajos, és külföldön hol van szobra. Tetszik gondolni, hogy szerényen bútorozott agyvelejű külföldi, a hazaiaknál semmivel sem jobb politikusok legitimálhatnak, elfogadhatóvá fényezhetnek olyan történéseket, amiket leírtam?
Ezzel szemben mi történik? Történelmünk legdicsőbb fejezeteként tartjuk számon 1848-at, és a történelem legnagyobb hősének és államférfijának Kossuthot.
Egy eseményt, aminek alkalmával sok ezren erőszakos halált haltak (azért nem írom, hogy értelmetlenül, mert nincs értelmes halál), és egy embert, aki ezeknek az embereknek a haláláért felelős.
És mit értünk el ezzel a vastag történelemhamisítással (sok más történelemhamisítással együtt)? Hogy a magyar ember önismerete finoman szólva hamis. És mire megyünk a hamis kollektív önismerettel? Azzal, hogy a magyar népet és nemzetet kiválóbbnak képzeljük a többi népnél és nemzetnél, valami olyan alapon, amilyen alapon különben sehol sem lennénk a béka aljához képest, ha ez az alap egyáltalán létezne, ha szempont lenne egy nép, egy nemzet megítélésében? Azzal, hogy a mi történelmünk dicsőbb és nagyszerűbb mindenki másénál, és a mi történelmünknek vannak az egész világon a legnagyobb alakjai, azzal mire megyünk?
Semmire nem megyünk ezekkel. Tetszik tudni, miért? Egyrészt mert nem igaz, másrészt mert kit érdekel? Nem fontos, akkor sem, ha igaz, ha nem egy hamis történelemkép alapján verjük a mellünket. Nem kell ugyanis mellet verni.
Az számít, hogy mire jutottunk, mit értünk el a jelenre. Hogy mennyit érünk egy igazi értékrenden számolva (abba most nem mennék bele, mi számít igazinak, egy bizonyos, nem a prepotens hódmezővásárhelyi polgármesteré).
Amire jutottunk, az nem valami sok. Ahhoz képest, amire juthattunk volna, ha melldöngetés helyett, ha az egész világ ellen (főképp szájtépéssel) viselt állandó harc helyett, ha a minket egyelőre meg nem illető tisztelet követelése helyett tennénk a dolgunkat. Ha a dolgunk tevésében nem akadályozna mindennap a minden napra rátelepedő általános és ólomsúlyú történelemhamisítás. Ha Bartók Béla és Neumann János országa lennénk a baromian buta és tehetségtelen politikusok országa helyett, akik különben mindig gondosan ügyeltek arra, hogy a Bartókok és Neumannok ne érezhessék magukat otthon ebben az országban.
Ez az igyekezet napjainkban eredményesebb, mint eddig bármikor volt. Azt egyelőre nem lehet tudni, most éppen hány Bartók és Neumann megy el Magyarországról, de azt igen, hová vezet ez a tendencia. Kifelé Európából. A strasbourg-i parlamenti képviselők mindeközben köhögést hallanak a kutya farka felől.
Kossuth apánk.
Szép ez a szabadságharcos vadromantika, a Föltámadott a tenger című film nagy csatajelenetei, a sok felbukó statisztával, de tessék szíves lenni végre felfogni, abban a szabadságharcban emberek tízezrei valóban meghaltak! Az első pillanattól tudni lehetett, hogy azok a tízezrek nem a hazáért áldozzák fel az életüket, nem is a szabadságért, hanem a bizonyosra vehető megtorlásokért és rabságért! Mint ahogyan azt is tudni lehetett, hogy az emberélet nem feláldozásra való, nincs olyan eszme, ami többet ér. Sem a haza, sem a szabadság. (Statisztikai próbaként: hányan lesznek öngyilkosok azok közül, akik elhagyják a hazájukat, és hányan azok közül, akiknek elveszik a szabadságát? Azaz a hazát és szabadságot vesztettek is többre tartják az életüket a hazájuknál vagy a szabadságuknál. Ebben különben nem találok semmi kivetnivalót. Kossuth menekülésében sem. Nem a menekülése miatt... na mindegy, ezt hagyjuk.)
Akinek nagyon feszíti kebelét a hazafias érzemény, aki most úgy gondolja, hogy én gebedjek meg, mert ilyen szent dolgokról ilyeneket merészelek mondani, és azoknak a szerencsétleneknek igenis meg kellett halniuk a hazáért és a szabadságért, annak csak figyelmébe ajánlok egy szimulációs játékot, amit C. C. Steenburg végzett 2007-ben egy neves amerikai egyetemen.
A szituáció valódinak látszott, azaz senki nem tudta, hogy játékban vesz részt. Egy közszereplő, akiből később akár az Egyesült Államok elnöke is lehet (erre sikerült megnyerni egy ismert, valóságos közszereplőt), látogatást tett egy campuson. Ott hírét vették, hogy terrortámadás készül. A közszereplőt biztonságba helyezték, értesítették a hivatásos terrorelhárítókat, de amíg azok odaérnek, valószínűleg elkezdődik a támadás, meg kell védeni az Egyesült Államok leendő elnökét.
A résztvevőket Steenburg maga választotta ki a nagyhangú hazafiak közül, akik valamilyen módon többször hangoskodtak „az életét mindenki köteles a hazáért áldozni” jelmondattal. A „játékosok” valódi, élesre töltött fegyvereket kaptak. A sorozatlövőket egyesre állították, minden résztvevőnek – fegyverkipróbálás címén – le kellett adnia egy lövést céltáblára.
A 12 kiválasztott a nyolcadik lövésnek a céltáblába csapódása után hebegve közölte, hogy keressenek valaki mást, ők ebben nem akarnak részt venni. Mind a tizenkettő elsunnyogott. Pedig Steenburg bíztatta őket, hogy lehet, a terrorelhárítók hamarabb megérkeznek, nekik akkor semmit sem kell tenniük, de ha mégis bevetésre kerülnek, jól elsáncolják magukat, lehet, hogy megsebesülni sem fognak, és megkapják a legmagasabb hazafias kitüntetést, a tizenkét hazafi elment.
Amikor megtudták, hogy a fegyverekbe csak egy lőszert töltöttek, és az egész csak játék volt, akkor néhányan közölték: nem akarták megsérteni a politikust, de ők sosem szavaznának rá. Arra a kérdésre, hogy akkor akár meg is halhat, nem voltak hajlandók válaszolni, mondván, ilyen hülye játékban nem kívánnak részt venni…
Igaz, ezek csak egyszerű amerikai nacionalisták, és nem hősszájú magyarok…
Még valami.
Ne tessék nekem önfeláldozó partizánokkal példálódzni, akik ráfutnak az aknamezőre, hogy a többieket megmentsék, mert pontosan arról beszélek, hogy senki ne telepíthessen aknamezőt. Hogy nyavalyás, felelőtlen és gyáva emberek ne ordítsák tele a nép agyát az ostoba szólamaikkal hazáról és szabadságról és élettérről és nemzeti egységről, mert ezek a fogalmak végül mindig emberéletek kioltásáról szólnak.
Október 23., november 4.
Némely ismerősöm, aki tudott valamit 56-hoz fűződő viszonyomról, eleinte hívott, hogy tartsak itt-ott „élménybeszámolót” (úristen, de szörnyű szó ez ide), mindig elhárítottam. Amit én mondanék, senkinek sem tetszene. Miért nem vagyok ünnepi hangulatban, mit szajkózom a vért, mocskot, halált és romokat? Valószínűleg szánakozva, esetleg undorral fordulnának el tőlem, hogy miért nyavalygok én azok halálán, akiket lelőttem vagy felrobbantottam. Szása meg Vologya, Jancsi meg Pista csak ruszki volt meg ávós, mit kell ezen fennakadni? Nem értenék a kérdést sem, amit az elmúlt évtizedekben mind gyakrabban teszek föl: milyen igazság nevében ki, mikor és miért menthető fel az emberölés vádja alól, ki jogosított föl bárkit arra, hogy ezeknek az embereknek elvegye az életét? Azt tudtuk, milyen hatalom ellen, de azt nem, milyen hatalom érdekében ölünk. Netán ezekért, akik az elmúlt huszonhárom évben a politikában hangoskodnak, azokért, akik felfordítják az országot a hatalomért érzett beteges vágyakozásukban? Akik már 1990-ben is a nagyrablást választották a nagykoalíció helyett? Akik már az első pillanatban a politika útján való harácsolásra gondoltak (nem osztozunk, így is túl sokan vagyunk), amikor elutasították a két nagy (nemrég még demokratikus ellenzéknek nevezett) párt együtt kormányzását (nem is beszélve egy valódi nagykoalícióról azzal a párttal, amelyik bizonyítottan értett a kormányzáshoz, és miniszterelnökével együtt többszörösen jelét adta az új rendszerhez való lojalitásának)? Ezekért öltünk? Ezekért egyetlen ember élete is túl drága. Szásáé és Vologyáé is.