Elgondolkoztam ezen a gyerekdolgon. Mármint hogy nem szívesen jön gyerek erre a szép magyar világra, holott itt mindenki jobban teljesít.
Attól függ, hol. Meg hogy ki. Mert azért születik gyerek. A hazafiaknak születik ugyanis gyereke, mert a hazafi tudja, mi a kötelessége. Úgyhogy fogy ugyan a magyar, de ez nem baj, mert a minőség viszont javul.
A baj csak az, hogy ez nem vicc. Nem az, hogy a magyar népesség fogy, hanem hogy miért nincs kedve senkinek semmihez. Hogy ez egy rosszkedvű ország.
Akinek sok gondja van, nem lehet derűs és elégedett. Nem tudom, most szabad-e ilyeneket mondani, mert ha Magyarország jobban teljesít, akkor itt elvileg senkinek nem lehet semmi gondja.
Nekem az tetszik nagyon, hogy Rákosi elvtárs remek találmányai közül a „nemzeti” után most megérkezett a „teljesít”. Pióker Ignác, sztahanovista marós 850 százalékot teljesít. A mezőgazdaság is teljesít, a kulákoktól meg elvesszük a jogtalanul szerzettet. (Azzal talán most ne foglalkozzunk, hogy egy fogalomhoz – Magyarország – cselekvő igét illeszteni – teljesít – általános iskola negyedik osztályban már elégtelen, azért ne foglalkozzunk vele, mert a politikusoknál csak a szlogengyártók bárgyúbbak és faragatlanabbak.)
Na szóval, az a kérdés, miért nem születik elég gyerek, miért rosszkedvű, koszos és vedlett ez az ország, miért nincs kedve senkinek semmihez?
A gondokat jórészt az okozza, hogy nincs elég pénz, ez egy szegény ország. Milyen jól hangzik, nem? Már úgy értem, egyszerűségében tetszetős szillogizmus, velős igazságtartalommal, kár, hogy egy nagy marhaság. Mert egyrészt ott vannak például a svédek, pénzük mint a pelyva, és a világ szesztermelése is kevés, hogy a rosszkedvüket ádáz mulatozásba fojtsák. Másrészt meg láttuk a Sivatagi show-ban a busmanokat, nincs egy vasuk sem, és széles jókedvükben fülig ér a szájuk. A svájciak olyan gazdagok, hogy még a hajléktalanoknak is háromszobás lakásuk van, közben (remélem, senkit nem bántok meg, isten őrizzen egy diplomáciai botránytól) tartózkodók, barátságtalanok és egykedvűek, bármily civilizáltan és jólnevelten bánnak is az idegennel.
Kiribati GDP-je 720 dollár (megnéztem, az adat pontos), azaz finoman szólva nem szórhatják a pénzt, igaz, nincs is mire, néhány évvel ezelőtt felhívtam élő adásban a köztársasági elnöküket, akkor még rádiós voltam, azonnal kapcsolták, kedves volt és jókedvű, pedig nemcsak közelebbi referenciái nem voltak rólam, még a műsoromat sem hallgatta.
Egyszóval ez a szegénységes magyarázat nem használható. Jó, legyen a történelmünk. Milyen keserves egy história a magyar, csupa bűn és bűnhődés, kicsik vagyunk és szerencsétlenek, pofozógépei a nagy nemzeteknek, és folyton elveszítjük a háborúinkat. Ezzel szemben Olaszország például bizonyos tekintetben 1861-ig nem is létezett, ami addig történt velük, az a kudarcok és megaláztatások sora, spanyolok, németek, franciák dúlták végig Itália földjét, ha éppen nem volt a közelben idegen hatalom, akkor a ghibellinek és a guelfek irtották egymást, Dél-Tirolt ajándékba kapták, a II. világháborúban a szövetségesek lerohanták őket, azóta stabil és megbecsült kormánynak számít, ami két hónapnál hosszabb ideig képes hivatalban maradni – és… ismernek rosszkedvű, búbánatos, türelmetlen olaszt? Úgyhogy ez a történelem vonal sem működtethető.
A méretek taglalása különválasztható az eddigiektől, rendes etológiai megközelítése a kérdésnek, kinek nagyobb az agancsa, az dönt, a satnya pusztuljon, mint odakint a nagy természetben. Egyik politikus azt mondja, merjünk nagyok lenni, és az igazán szomorú az a dologban, hogy valószínűleg komolyan is gondolja, a másik próbál józanságra inteni, de midőn azt mondja, merjünk kicsik lenni, mindenki megsértődik. Holott miről van szó. Csak rá kellene nézni egyszer a térképre. Van ezen a földrészen 38 ország, ha a volt Szovjetunió európai területeit is hozzászámítjuk – miért ne számítanánk, földrajzilag így helyes –, 44 ország, ebből 8 nagyobb Magyarországnál (jó, területileg Svédország és Norvégia is, a nem egészen 8 illetve 4 és fél millió lakosával, de hát sokra mennek szegények a fagyos sarkköri földjeikkel, az ottani 0,2-es népsűrűséggel), 2-3 ország nagyjából akkora, a többi kisebb. Másképpen kifejezve, az európai országok 20 százaléka nagyobb, 80 százaléka kisebb a mi országunknál. Mi következik mindebből? Semmi. Az égvilágon semmi, azon kívül, hogy nem vagyunk kicsik és nem vagyunk nagyok, az Európai Unióban középhatalmi státuszunk van, amiből ismét csak nem következik semmi.
Legkevésbé az, hogy bármilyen szempontból közepesek volnánk.
Mi ugyanis olyan nagyszerűek vagyunk, hogy példát vehetne rólunk mindenki. De persze nem vesz senki, helyette alattomosan, sunyi módon ki akarnak minket zsákmányolni, ide azért jönnek, hogy elvegyenek, de mi nem adjuk…
Tessék mondani, mit is? Mi a fenét akarnának itt gyarmatosítani? A fogyó népességet, a rosszkedvet, a gyanakvást, a gyűlöletet, amit nemcsak őirántuk érzünk, hanem egymás iránt is?
Mi a fenét akarnának innen elvinni?!
Nincs semmink, amit el lehetne venni, és már semmi olyanunk sincs, amit nem lehet elvenni. Mert akiknek olyanja volt, már elment innen.
Van egy ötszáz éve dagadó, mérhetetlen súlyú, sötét hazugsághalmazunk, amibe nyugodtan bele lehet szúrni bármilyen erős és hegyes szerszámot, nem tud kipukkadni sem, szétfolyni sem, mert szétrobbanthatatlan anyagból van: az önmagunkkal és az önmagunk cselekedeteivel való szembenézés képességét magába fojtó gyávaság és butaság nyálkás és büdös képződményéből.
Ötszáz évig volt rá „mentségünk”. Ócska és hazug dumák voltak, de sokan elhitték.
Huszonhárom éve nincs. Semmilyen mentségünk nincs. A most mögöttünk lévő három évre meg végképp nincs. Senkinek. Annak sem, aki most veri a mellét, hogy ő nem rájuk szavazott. Mert az viszont azokra szavazott, akik ezt lehetővé tették.