Jelentkezők 5.

Annak idején, amikor munkáshatalom és proletárdiktatúra volt a neve a politikusok játékszerének, egyfolytában nem értettem, miért nem mondja a mérnök, a fizikus, az orvos, a szociológus, a közgazdász, hogy csak rajta, elvtársak, de nélkülünk. Tiétek a hatalom és a diktatúra, csináljatok hozzá gépeket, járműveket, hidakat, épületeket, iskolákat, bár tartunk tőle, a hatalom és a diktatúra mint eszköz ehhez kevés lesz, tudás volna szükséges.

Egzaktum. Szabatos, egyértelmű, pontosan meghatározott tudás a bennünket körülvevő világról. És nem szüntelen karattyolás a népről. A nép hatalmáról. Az úgynevezett demokrácia és a diktatúra egyvalamiben bizonyosan azonos: mindkettő a népre hivatkozik. Miközben a népet egyik sem tartja fontosnak, kivéve azt a szempontot, hogy uralkodni mégis csak kell valakin. A nép nevében. Na meg ki lehet csődíteni az utcára, ugyancsak a nép nevében. És ott az utcán a népet nekiugrasztani a népnek. A hol ilyet a hol olyannak, ez különösen Magyarországon sűrűn és alapvetően változó. Ha éppen bolsevista, ugyanúgy hergelhető, amennyire nyilas korában volt. És megint elölről.

A mezopotámiai földművestől a villamosig az egzaktumok segítségével jutottunk el. Asztalosok, fizikusok és muzsikusok által. Olyan emberek tevékenységének következtében, akik értettek valamihez. És akiket szakértelmük kifejtésében akadályoztak a politikusok és az egyház (a kettő között nem látok lényeges különbséget).

Megoldás(?)

Az űrrepülőgép megtervezéséhez vagy a Margit-híd átépítéséhez nem elég köztereken beleordítani a mikrofonba, és arra bíztatni a népet, hogy ő is ordítson. Éppen ezért meg kellene szüntetni valahogyan ezt az ordítozást. Ésszerűen, a tudás alapján lehetne intézni az ügyeket, közvetlenül, a politikus elnevezésű hátramozdító nélkül. Csak a felelősséget kellene vállalni, az meg nem olyan borzasztó nagy dolog, ha valaki nem politikus, azaz ért valamihez.

Azok, akik értenek valamihez, álljanak le egy kicsit. Nem kell hosszú időre, néhány nap, néhány hét és a homo politicus egyszercsak bambán körülnéz és azt látja, hogy tehetetlen, mert nincs, aki megmondaná, mi mennyi. Csak néhány hétig ne gazsuláljunk a hatalmi tébolyban szenvedő betegeknek, leállnak a gépek, ezáltal megbénul a rájuk épülő civilizáció, mert a homo politicus azt sem tudja kiszámítani, mennyit kell fizetni egy villamosjegyért.

Akkor a közgazdászok (azért ők, mert a pénzhez és a társadalmi mozgásokat működtető mechanizmusokhoz ők értenek legjobban) elkezdhetik felépíteni azt a rendszert, ami lehetővé teszi az emberré válás folyamatának megindítását. Mérnökök, orvosok, tanárok, fizikusok és matematikusok segítségével – és végre a politikus elnevezésű parazita közvetítő nélkül.

Van még egy kérdés, erre még tudom a választ: mi lesz a politikus elnevezésű bábút mozgató kereskedővel, az újbarbárságot a világra zúdító valódi pénzoligarchával? Ugyanaz, ami a paprikajancsijával, mert nem tudja, mit kell gyártani, ami eladható, és nem tudja eladni, mert nem tudja, hogyan kell azt, tehetetlenné válik.

Ma Magyarországon 50% körül van azoknak az aránya, akik nem tudnak vagy nem akarnak pártot választani.

Kicsit lesajnálják őket. Elsősorban a pártpolitikusok. Hogy szegények, butácskák, de majd mi megmagyarázzuk nekik, mi merre van, és akkor magunkhoz édesgetjük őket, és akkor majd ránk szavaznak.

Jelentem, 50% körüli Magyarországon az értelmes emberek aránya. Azokra gondolok, akik nem tudnak vagy nem akarnak pártot választani. Na jó, talán túlzás, ők talán inkább ösztönösen viszolyognak, de tessék elképzelni, mi történne, ha a másik 50% százalék csatlakozna hozzájuk. És 500 év után a magyar nép produkálna valami igazán nagyszerűt, pozitívan megítélhetőt, egész világra szólót: nem választana többé pártot és általa politikust.

Elmondtam már sokszor, a demokráciával nemcsak az a baj, hogy alkalmatlanra bízza a választást (a semmiféle felelősségérzettel nem bíró népre), hanem hogy a választás eleve kudarcra van ítélve, mert nem lehet eltérő minőségűre (valaminél jobbra) szavazni. A kínálat ugyanis az egyöntetűen rossz minőség: a politikai pártok és bennük a politikusok.

Ne menjenek el választani! Egyáltalán, semmiféle pártra nem szabad szavazni!

Vicceltem.

Tudom, utópisztikusnak tetszik gondolni, amit itt leírtam, mert a politikus éppen „foglalkozásánál” fogva abban a helyzetben van, hogy megakadályozhatja a saját kipusztulását. A folyamat ennélfogva lassú lesz, de ahogy a pákász és a gombkötő is eltűnt (pedig mennyivel hasznosabbak voltak a politikusnál), egy bizonyos idő eltelte után az emberiség rá fog jönni, hogy nincs szüksége a fejlődését gátlókra. Csak valakinek végre el kell kezdenie a folyvást hivatkozott nép felvilágosítását. A politikus meg van győződve róla, hogy ő a Föld biológiai piramisának csúcsát jelenti, mert még azt sem képes megérteni, hogy az emberi faj is csak ideiglenesen tartózkodik ott. Pedig a figyelmeztetések már itt vannak, Jézus és Mozart jelzik, hogy az ember nem a végső állomás.

A világtörténelem a politikusok és pártjaik, valamint az egyházak által elbarmolt dolgok helyreállításának periodikusan ismétlődő folyamata, az elbarmolás háborúk illetve forradalmak kitörésével tetőzik, a népirtás egyéb változatait most nem említem. Mindazok, akik értenek valamihez, ezt mindig megvárják, aztán türelmesen nekilátnak az újjáépítésnek. A romok eltakarításának. Amely romokat nem lehetett volna előállítani az ő közreműködésük nélkül, mert ha nem állnak a politikusok mögé, azok még romokat sem tudnak „előállítani”.

A következő kérdést már csak a rend kedvéért teszem föl: muszáj ezt mindig megvárni? Mindenki tudja a választ, persze, hogy muszáj. A közgazdászok és mind a többiek ugyanis a népre bízzák a cselekvést. A nép meg a jelentkezőkre.

Megy, megy, mendegél

Az utolsó meg ottmarad…

Valami ilyesmi a francia gyerekdal szövege, ennek a Járókelők című szerzeménynek a refrénje: passe passe passera, la derniére restera. A többi szöveg némileg szürreális, de nem is az a fontos, hanem ez a Zaz becenevű lány, aki különben Isabelle Geoffroy néven született, és akihez fogható muzsikust, énekest, egyáltalán különösebb, érdekesebb, ha tetszik, pikánsabb hangot nem nagyon tudok mondani ennek a műfajnak a történetéből. Fogják még hasonlítani Piafhoz, ezt nem lehet megúszni, dehát már nem lehet… Félreértés ne essék, Edith Piaf szerintem is egyszeri és megismételhetetlen jelensége a francia sanzonnak, de Zaz más, ő muzsikus, maga írja a nótái jórészét, és egyáltalán, az egész lány zenéből van összerakva. Mindent tud. Éli a muzsikát. Ő mindazt tudja, amit Piaf tudott, de Zaz még jazzes is, az más, az több, az minőségi különbség.
Kit érdekelnek a jelentkezők, amíg ilyen is van?