Azt írtam föntebb, hogy az emberi történelem viszontagságai évezredek óta három tévedésből fakadnak, ezek közül az egyik a politikus. A másik a demokrácia (démosz – köznép, község, közösség; kratein – uralkodni), azaz a köznép uralma. Szép kövéreket szoktunk mosolyogni azon a (Churchillnek tulajdonított) mondáson, hogy a demokrácia rossz rendszer, de még nem találtak ki jobbat. Ebből annyi igaz, hogy rossz rendszer, (a diktatúrát kivéve) a lehető legrosszabb.
Olyanra bízza ugyanis létfontosságú kérdések megválaszolását, „aki” erre a legalkalmatlanabb: a népre. Azaz egy meg nem határozható tulajdonságokkal bíró, mennyiségében változó embertömegre, amely konglomerátumról egyet tudunk bizonyosan: éppen a saját tehetetlen tömegénél fogva nem viselhet semmiféle felelősséget, a tömegben ide-oda sodródó egyén pedig ennek tudatában (vagy inkább még ezt sem tudva) mindenféle következmény nélkül tesz (vagy nem tesz) valamit, amiről tudja (vagy leginkább nem is tudja), hogy a sorsának alakítását bízta rá valakire, akiről az égvilágon semmit nem tud. És ha megkérdezné a szomszédját (nem kérdezi meg), kiderülne, hogy az sem tud semmit. De legelsősorban azt nem tudja, hogy valójában nincs választása, mert akárkire bízza magát a kínálatból, a demokrácia jelen állása mellett az illető mindenképpen politikus lesz, és ettől a pillanattól fogva teljesen mindegy, milyen „pártállású” az illető, a léténél fogva (eo ipso) csakis alkalmatlan lehet.
Ennek a konglomerátumnak (a népnek) a túlnyomó többsége most, a 21. század elején tanulatlan, megtéveszthető, az ösztöneire és érzelmeire hagyatkozó természeti lény. Szaporodásra és az ehhez szükséges funkciók működtetésére való. És mint ilyen könnyen uralható a demokrácia szörnyű alaptételére bazírozó, nagy többségben rossz jellemű és a nép többségénél alig vagy semmivel sem magasabb intellektusú „választottak” által. E sok évszázados gyakorlat következtében tart ott az emberiség, hogy lényegében a mai földlakót az évezredekkel ezelőtt élt mezopotámiai földművestől az a villamos különbözteti meg, amin közlekedik.
A „választottak” – minthogy teljesen alkalmatlanok – azt is elrontják, amit különben nem lehet elrontani (Murphy törvényének a demokrácia által tovább fejlesztett változata).
Churchill egyvalamiben tévedett: hogy még nem találtak ki jobbat.
(hivatkozz nyugodtan a népre)
Sokáig szokásban volt, és némely helyen ma is működik az eljárás, aminek során sok ember kér meg egyvalakit, hogy vállalja el a vezetésüket. Azt az embert kérik, akit ismernek, és akiről tudják, hogy alkalmas arra, amire kérik. Ezt a gyakorlatot a jelentkezők sorvasztották el, akik tudás, alkalmasság és teljesítmény nélkül határozták el, hogy vezetni fognak másokat. (Példaképük a sorozatgyilkos és tömegeket kirabló arisztokrácia vagy az ugyancsak gátlástalanul rabló és gyilkoló forradalmár – kinek ez, kinek az. E korábbi vezető réteg „alkalmassága” és „teljesítménye” a követendő minta, az úgynevezett fejlett demokráciákban már kevesebb gyilkossággal, és a tömegek számára nem annyira látható rablással.)
Az ideálishoz közelítő társadalmi rendszer kialakulásának első lépcsőfokára azzal lehet fellépni, hogy intézményesen eltávolítjuk az önjelölteket. Aki jelentkezik, automatikusan kizárja magát a közéletből. Az ideálishoz közelítő társadalmi rendszerben semmit nem lehet elérni teljesítmény nélkül, mert csak az lehet választott, akit egy bizonyos közösség kiválaszt. A kérdés ezen a ponton már az, hogy mire és hogyan. A válasz meg egyszerű, minthogy törvényileg kizártuk a jelentkezőket, nincs senki, aki a különféle hazug és megalapozatlan ígéreteivel bekúszhatna kintről az életünkbe.
A demokrácia, ez az ostoba, nivelláláson alapuló, hazug rendszer ugyanis sehol a világon nem működik, ahol valamely kisebb egység működőképessége a tét. Hajó, lapszerkesztőség, gépgyár, atomerőmű, rendőrség, soroljam? Nagyban működne az a rendszer, ami kicsiben is működésképtelen? Ez még fordítva sem igaz. Tételezzük fel, hogy minden kisebb egység jól működik, mert hozzáértők vezetik őket. A hozzáértők egy dilettánstól, egy hozzá nem értő embertől függjenek, egy politikustól, pusztán azért, mert a demokrácia stupid törvényeinek megfelelően ő vezeti a legnagyobb egységet, az országot? Egy alkalmatlanok által alkalmatlan módon „megválasztott” alkalmatlan hogyan lehetne alkalmas pusztán attól a ténytől, hogy meg van választva? Az kétségtelen, hogy törvényes úton kerül a hivatalába. Mint tudjuk, a világtörténelem legaljasabb gaztetteit törvényesen követték el. Annak az alapvető tévedésnek a következtében, hogy egy országot vezetni kell. Miért kellene? A gyümölcs és a közügyek mellé íme a következő meg nem fogható dolog elnevezése: az ország. Vezetni lehet egy kecskét, egy autóbuszt, egy tengerjáró hajót. De országot? Azt hogyan és minek? Merre? Intézni kellene az ügyeket: az iskolákét (elsősorban, mindenekelőtt), az emberek eljuttatását egyik pontból a másikba, hogy hány mezőgazdasági munkás kell egy hektár búzaföldre meg ilyesmiket. Meg hogy mindez mennyibe kerül.
Azok az emberek, akik ezeket az ügyeket intézik, majd megbeszélik egymással a teendőket.
De az országot miért kellene vezetni és hová?
A „népfelség” kitalálója az a többieknél is gyávább népvezér lehetett, aki vezetni akarta ugyan a népet és uralkodni rajta, de a tetteiért nem mert vállalni semmiféle felelősséget. Kire lehetne rátolni, kit lehetne eláztatni? Helyettes népvezért? Az nem jó, mert esetleg tiltakozik, netán bizonyítja, hogy nem ő a hibás. Akkor? Hát itt van a nép. Ti akartátok így, hiszen megmondtam, ez itten demokrácia – van ennél jobb?
Igen, de az alulról jövő kezdeményezés mindennek a kezdete. Persze. És egyben a vége is, ha valahol ezt a népámító maszlagot megeszik. Az alulról jövő kezdeményezés ott ér véget, ahol a kis közösség kiválasztotta a maga ügyintézőjét. Ott ér véget, ahol elkezdődne a pártalapítás.
A harmadik, az emberiséget sújtó legvégzetesebb tévedés: a párt. Az a szervezet, ami éppúgy nem szól semmiről, mint szülötte (vagy szülője, tyúk-tojás kérdés), a politikus. A Virágtermesztők Egyesületét azért alapítják, mert összejöveteleiken meg tudják beszélni a virágok termesztésének gondjait, és meg tudják védeni az érdekeiket. (A rózsatermesztők és a kankalintermesztők között feszülő esetleges ellentétek tárgyunk szempontjából egyelőre elhanyagolhatók.) Az úgynevezett civil szerveződések általában olyan kézzelfogható dolgokkal foglalkoznak, amelyek magától értetődőnek tartják a szerveződés célja iránti érdeklődést, mert virágtermesztők közé nem megy cápavadász, ő a Cápavadászok Körébe fog menni.
A párt azoknak a közös akolba vágyó embereknek a szervezkedése, akiknek legjobb esetben ködös elképzeléseik vannak arról, miért is közös az akol. Az emberek boldogítása vagy az emberek kiirtása – ezek például közös elvek lehetnek, ezeket szűkíteni is lehet: mely embercsoportok boldogítását, illetve mely csoportok kiirtását tarjuk kívánatosnak. Ezeknél kézzelfoghatóbb dolgok – mint amilyen például a virágtermesztés vagy a cápavadászat – nem szerepelnek a közös akol felépítésének terveiben. A politikai akarat, ami már a nevében hordozza a hatalom óhajtását, és kizárja a szolgálat leghalványabb esélyét, azt jelzi, hogy rossz szándékú egyesület jött létre, rossz célokkal és eredendő hazugságokkal. A pártalapítás az a semmi módon nem menthető bűn, amivel az emberiség gátolja a saját fejlődésének lehetőségét, mert ez a tevékenység annak a fertőző gócnak a melegágya, ahol kikelni képes a politikus és az ő tömegpusztító fegyvere, a demokrácia. Az ideálishoz közelítő társadalomban súlyos börtönbüntetésre ítélik azt, aki pártot akar alapítani.
Az ideálishoz közelítő társadalomból eltűnik a népfelség elve. Nem kell rátolni az elkövetett disznóságokat olyanra, aki nem tud védekezni, nem kell olyasvalakire hivatkozni, aki nem létezik, egy fogalom nevében nem lehet beszélni és intézkedni.