Egy párnaboltról

 

Ez itt alant elég terjedelmesre nőtt, gondolkoztam, hogy két vagy három részletben teszem föl, de aztán rájöttem, lehet olyan, aki egyszerre akarja elolvasni az egészet. Akinek meg ez így sok egy szuszra, az holnap folytathatja, itt lesz ez akkor is.

Naszóval.

Elolvastam Bruck Gábor jegyzetét arról, mi mindenféle teendőnk lesz nekünk, egyszerű állampolgároknak, midőn azzal szembesülünk, hogy a jelenlegi társaság, élén a dagadt despotával nem hajlandó majd békésen tudomásul venni a vereségét. Örülhetnék annak, hogy mind többen kezdenek foglalkozni a gondolattal, amit én az elmúlt tizenhárom évben számtalanszor leírtam, miszerint semmiféle választási győzelem ünneplésére nem lesz mód, lévén a csúti briganti iszonyatosan buta ugyan, de azzal nyilván tisztában van, egy választási vereség az ő számára mindennek a végét jelentené, és ebben a rabolt milliárdok, valamint a személyes szabadságának az elvesztése nem is a legrosszabb végeredmény. Ő ugyanis pontosan olyan ostoba, amilyen az összes hozzá hasonló tömegnyomorító rablógyilkos volt a világtörténelemben: el sem tudta képzelni (igazán most sem tudja), hogy az ő tombolásának egyszer vége lesz. Minél fogva vér fog folyni, mert minden hadigépezetet be fog vetni az uralma védelmében, ahogyan eddig sem számított neki semmit az ország, ahogyan semmiféle értéket nem jelentett a nép élete, ugyanúgy semmi nem fogja megakadályozni abban, hogy bármit leromboljon, ha kell városokat tegyen a földdel egyenlővé abban a hitben, hogy ezen az áron folytathatja azt, amit 36 évvel ezelőtt elkezdett. Bruck Gábornak érdekes javaslatai vannak a szelíd civil ellenállásra, őszintén remélem, hogy az ajánlásai elegendők lesznek. Remélem, de nem tartom valószínűnek.

Cselekedeteink megítélésében sokszor hivatkozom az emberi jogokra mint etalonra. Most végigolvastam mind a négyet, az angolt, az amerikait, a franciát és az ENSZ 1948-as dokumentumát, az Emberi jogok egyetemes nyilatkozatát, mert néhány éve van valami hiányérzetem, de sosem akartam ezt a szinte zsigeri gyanút szavakká formálni. Ezúttal megpróbálkozom vele.

Ezekből a deklarációkból hiányzik valami, amit tekinthetnénk akár evidenciának is, pedig nem az, különösen azért, mert amíg nincs kimondva-leírva, nem is lehet hivatkozni rá. Hogy ugyanis ezek a jogok egyetlen alapra épülnek, az emberi élet mindenekfelett való, fontosságban mindent megelőző értékére.

Ennek a rögzítése azért alapvető követelmény, mert nem volt ez mindig így, és a jelen pillanatban sem tekinti magára nézve érvényesnek minden földlakó ember. Sokféleképpen bizonyíthatóan bizonyos ideje az atlanti térségben él az emberi faj fejlettségi szintjét tekintve a legmagasabb minőségű sokaság. Ennek a nagyjából egymilliárd embernek legjobb esetben az öt százaléka garantálja a maradék hatalmas tömegnek, hogy a fenti tétel azokra is igaz, akiknek ez még soha nem jutott eszébe, meg azokra is, akik ezt tagadják. A többi sokmilliárdról (Afrikában, Ázsiában meg a ki tudja milyen, teljesen megalapozatlanul Európához sorolt Oroszországban) még a jelenben sem állítható, hogy legmagasabb értéknek az emberi életet tekintenék –  ezért különösen fontos ennek egyértelmű szavakba foglalt manifesztációja. És ebből fakadóan még fontosabb annak a kinyilvánítása, hogy ezt az értéket védeni kell…

Volt egy bolt a Majakovszkij utcában (korábban és most is Király utca), amit az ötvenes évek végén majdnem mindennap láttam a 70-es troliból. Rózsaszín és vörös, fodros selyempárnákat árultak, a párnák közepén gobelinnel, mely szövött, színes kárpit az éjszakai erdőben bőgő szarvast ábrázolt meg pamutgombolyaggal játszó macskákat, esetleg duci angyalkákat.

Engedelmükkel itt most nem kezdek bele egy ezeroldalas könyv megírásába a giccsről, annak szinte kifejezhetetlen kártékonyságáról, elégedjenek meg egy rövid magyarázattal. Az ember az élővilág egyetlen faja, ami képes a fejlődésre, önmaga és a környezete állandó változtatására, annak igényére, hogy egy bizonyos szint elérése rögtön azt jelentse, onnan tovább kell fejlődni. Tudjuk, hogy messze vagyunk még a lehetőségeink magasságától, mert ismerünk három példát, három olyan embert, akik a jelen emberéhez képest szinte egy új fajt jelentenek: Jézus, Mozart és Einstein. Elég nehéz elképzelni, hogy a Bivalykeresztesen élő Mari néni DNS kettős hélixe nagyjából ugyanazokat a lehetőségeket tartalmazza, amiket a fent nevezett három ember elért, pedig így van. Az a körülmény viszont, hogy ha Mari néni meglátja a rózsaszín párnát az angyalkákkal, azonnal bemegy a boltba, és megveszi, mert az tetszik neki, aztán hazaviszi, kiteszi az ágyra, azt jelenti, hogy ezzel a mozdulattal halálos biztonsággal kizárja a fejlődése lehetőségét. A giccs – és annak kiterjedt vidéke – ugyanis a leragadást jelenti, a mozdíthatatlanságot, a képtelenséget a gondolkodásra, a vágyra, ami a világ megismerésére hajtana. Mari néni tehát segítségre szorul. Méghozzá azonnali segítségre, ha van ilyen, akkor marad valami halvány esélye egy jobb életre.

Ennek érdekében egyet lehet tenni, be kell zárni a Majakovszkij utcai boltot. Nincs más megoldás, de az biztos eredményt hoz, méghozzá azonnal. Ez nem fáj senkinek, a társadalom számára veszélytelen, sőt hasznos intézkedés, olyan védelmi tiltás, mint amilyennel a kisgyereket óvjuk attól, hogy belenyúljon a konnektorba (azt a kisgyereket, akinek a szülei ahhoz nem elég okosak, hogy a kicsiben fel se merüljön a konnektorba nyúlás lehetősége). Mire Erzsi néni odatrolizik, hogy neki is legyen egy olyan párnája, amilyen Mari néninek van, addigra abban a boltban már csak kalotaszegi varrottast talál meg palóc mellényt az embernek. Képeslapot Egry József Naplementéjével, tölgyből faragott nyakláncot, kalocsai függönyt az ablakra, karcsú ívű üveg padlóvázát egy szál barkával meg ilyesmit…

Egy vajdasági illetőségű fideszepképviselő azt mondta az Európai Parlament ülésén Magyar Péternek, hogy már megint „becsmérli Magyarországot”. Az illető ezzel még csak a rózsaszín párna a Majakovszkij utcai boltban. Őt ezért még nem bezárni kell, csak kizárni, hogy soha többé semmi módon meg ne nyilvánulhasson semmilyen közrendezvényen. Nem EP képviselő nem lehet, viceházmester sem, mert egy bérházban nyilván megvádolná a lakót, aki a folyosón eldob egy papírfecnit, hogy fel akarta robbantani a házat. Viszont azért, mert tagja egy patrióta nevű gyülekezetnek, már bezárni kell – ha működne az emberiség önvédelmi reflexe. Csak hát az egyre kevésbé működik, pedig soha nem működött megfelelően. A csúti patriótát például ’89 júniusában eleve nem lett volna szabad mikrofonhoz engedni, és attól kezdve, hogy oda bejelentkezett, gondoskodni  kellett volna arról, hogy bárhol feldugja a fejét, azonnal ráhúzzanak egy palacsintasütővel (nem hiszem, hogy csak ketten vélekedtünk így – megírtam már, Göncz Árpád azon a délutánon felhívott és csak azt kérdezte, láttad? Az isten őrizze meg Magyarországot ettől az alaktól… nem őrizte meg.)…

Nagy-Britanniában a közönség mind gyakrabban véres verekedésekbe tokolló balhéi az 1960-as évektől kezdve voltak rendszeresek a futballmeccseken. A Heysel-stadionban 1985-ben történt tragédia után az angol klubokat kitiltották a világ összes pályájáról. A Liverpool-Juventus meccs megkezdése előtt a liverpooli drukkerek rátörték a drótkerítést az olaszokra. A verekedés-menekülés áldozatai: 32 olasz, 4 belga, 2 francia és 1 ír. Az ő haláluk miatti megtorlás kisöpörte az összes angol futballegyesületet az Anglián kívüli pályákról. Az angol (köztük értelemszerűen a liverpooli) futballdrukkerek büntetlenek maradtak. 1989-ben a Hillsborough Stadionban a liverpooli drukkerek 97 ember halálát okozták, a sebesültek száma 700…

A világ egyik legkiválóbb országában ma sem tudják, hogy a boltot kell idejében bezárni. Mert ha ezt nem teszik, akkor már csak az elrettentő megtorlás következhet. Azaz a helyes sorrend: előbb a potenciális elkövetők jelleméből, iskolázottságából, társadalmi helyzetéből természetesen fakadó bűn megelőzése, aztán annak széles körben való ismertetése, milyen következményekkel jár, ha mégis kitör a gyalázat, azaz a látszólag aránytalanul, de bizonyosan nem igazságtalanul kemény büntetés, végül annak kíméletlen, kivételeket nem ismerő végrehajtása. Tetszik figyelni? Eddig semmi újat nem mondtam, minden fogalom ismert, évszázadok óta le van írva.

A kérdés az, miért nem alkalmazzák ezeket az eljárásokat, ha az emberiség ismeri, mindig is ismerte.

Mutatok néhány idézetet:

 

19. cikk

Minden személynek joga van a vélemény és a kifejezés szabadságához, ami magában foglalja azt a jogot, hogy véleménye miatt ne szenvedjen zaklatást, és hogy határokra való tekintet nélkül kutathasson, tájékozódhasson és terjeszthessen információkat és eszméket bármilyen kifejezési módon.

 

Emberi jogok egyetemes nyilatkozata

Elfogadva és kihirdetve

az ENSZ Közgyűlésének 217 A (III) határozata alapján,

 1948. december 10‐én

 

IV. A szabadság annyit jelent, hogy mindent szabad, ami másnak nem árt. Az

egyes ember természetes jogainak gyakorlása tehát más korlátokba nem

ütközhetik, mint azokba, amelyek a társadalom többi tagjai számára ugyane

jogok élvezetét biztosítják; s e korlátokat a törvény határozhatja meg.

V. A törvénynek csak a társadalomra nézve ártalmas cselekedetek megtiltására

van joga. Amit a törvény nem tilt, azt senki nem akadályozhatja meg, s amit a

törvény el nem rendel, arra senkit kényszeríteni nem lehet.

 

Az Emberi és Polgári Jogok Nyilatkozata

(Déclaration des droits de l'homme et du citoyen)

Kiadta a francia Nemzetgyűlés 1789. augusztus 26-án

 

Az 1948-as 19. cikk egy borzalmas, kártékony, dermesztő tévedés. Úgy tudom, a jelen pillanatig érvényes, hivatkozási alap. A „minden személynek joga van a vélemény és a kifejezés szabadságához” kezdetű mondat egy értelmes világban úgy hangozna, hogy egyetlen személynek sincs joga a vélemény és a kifejezés szabadságához, amíg nincs tisztában azzal, hogy a szavaknak súlyuk van, és a kimondott vagy leírt szavak következményekkel járnak. Hogy’ a fenébe’ terjeszthetne bárki „információkat és eszméket bármilyen kifejezési módon”, mikor ezek a bárki által terjesztett információk és eszmék az elmúlt évezredek alatt emberek százmillióinak a halálát okozták? Az 1948-ban deklarált „szólásszabadság” voltaképpen nem egyéb, mint felszólítás a gyalázkodásra, a gyűlölet és a butaság legitimációja a totálisan félreértelmezett „liberalizmus” által. Galileit nem fogja feltámasztani a 300 évvel későbbi mondat, a többiek pedig Kung Fu-ce óta többé-kevésbé szabadon „terjeszthették információikat és eszméiket”, mert az ókori görögöktől és kínaiaktól kezdve valahogyan az természetes volt, hogy információkat és eszméket azok terjesztettek, akiknek volt ilyenjük. A baj akkor kezdődött, amikor megjelent az első világméretű rettenetes és pusztító eszme, a kereszténység. Amikor a Saulus-ból lett Paulus elkezdte terjeszteni a maga lidérces förtelmeit, a nyomorító hazugságait egy emberről, aki már nem tudott védekezni. A négy evangélista és a főbűnös Saul által kitalált Jézusra, a „Krisztusra”, az ő vásári csodáira magától értetődően a legalsó népréteg volt vevő elsősorban. A legalsó és egyben legnagyobb létszámú népréteg, a göröghöz képest agyonhierarchizált római társadalom természetéből adódó szenvedők, a rabszolgák és a szegény „szabadok”. Utóbbiak elsősorban az emberi élethez szükséges javaktól voltak megszabadítva. A jóságos „Jézus Krisztus” és a hajdan a judaizmus nagyszakállú öreg zsidójának képzelt és a kereszténységben hamarosan annak ábrázolt isten, azaz az „Úr” kínálta azt a vigaszt, ami korábban csak a zsidóknak jutott (a görög és római mitológiában ilyen nem volt). A vigaszt, hogy majd odaát jó lesz és egyben a  reménytelen bizonyosságot, hogy itt a földön viszont soha. A kereszténység „tanítása” szerint. Ez a kétezer éve pusztító hiedelemvilág, a primitív pogány mítoszokra épített Biblia brutalizált változata igazán demokratikus módon indult és úgy is építkezett: az anyagi és szellemi javakat abszolút mértékben nélkülöző plebsznek is a legszánalmasabb, legtudatlanabb tömegei kezdték hinni és terjeszteni. A prüdériával ekvivalens keresztény erkölcsöt sehol nem lehetett volna jobban eladni, mint a görög test- és szépségkultuszt szabadossággá torzító római patríciusokon naponta megbotránkozó proletároknak, az időszámítás előtti 6. században élt Tullius által a VI. classis-ba sorozott capite censi tagjainak (innen származik a minden kultúrnyelvben meglévő „proletár” szavunk). Akik már Tullius idejében is a legszámosabb rétegnek számítottak, azóta a helyzetük sokat romlott, számuk meg sokat gyarapodott, ahogyan a római császárság kialakulása hozta magával a mind élesebben elválasztó rang- és vagyonkülönbségeket. Tessék csak a 20. században megismert proletárgőgre gondolni, a belőle fakadó, minden értelmet és emberi értéket elsöprő proletárdiktatúrára – ha valaki nem értené a kereszténység szökőárszerűen terjedő kegyetlenségét, csak ezt a tökéletes analógiát gondolja végig…

A kereszténységnek megvolt viszont az a tagadhatatlan jótulajdonsága, hogy nem tette kötelezővé a szólásszabadságot. A papok és az ideológián élősködő uralkodók elég hamar rájöttek, hogy a tudomány és kultúra fejlődése az ő javukat szolgálja, ennélfogva már a Galileinek majdnem kortársát, Newtont is békén hagyták. Az anekdota szerint Laplace  Égi mechanikája azt a reflexiót váltotta ki Napóleonból, hogy az ég sokat szerepel a műben, de isten nincs benne sehol. Laplace válasza: „Nem volt szükségem erre a hipotézisre, sire." Pedig Laplace nemcsak istenhívő volt, vallásos is – semmi baja nem lett ettől a profán mondattól…

De mondom, még a kereszténység sem akarta rávenni a plebszet, hogy terjesszen bátran bármiféle információt és eszmét.

A francia IV. paragrafus valamivel jobb volt, „a szabadság annyit jelent, hogy mindent szabad, ami másnak nem árt” nagyon szép, ha akarom, még értem is, de én hiába akarom, ha a jelentés kézzelfoghatóságát több, mint 200 év alatt sem sikerült létrehozni. Az „általános választójog” szétrajzásával iszonyatos sebességgel terjedt el a civilizáltnak tartott világrészben a kereszténységhez hasonlóan pusztító ideológia, a szinte elképzelhetetlenül alacsony szellemi szint mennyiségi uralma, a demokrácia. A minőség kétségbeesetten próbál kapaszkodni, de mára már teljesen elfehéredtek az ujjai, gyengül, hamarosan lecsúszik a tető széléről és a mélybe zuhan. Az alant tolongó tömegbe süllyed… na jó, ezt hagyjuk, leírni is szörnyű. Okos emberek is fennen hangoztatják, hogy ők mekkora nagy demokraták és a demokrácia a legjobb társadalmi formáció, és ezt megátalkodottan ismételgetik,  mert félnek valami ismeretlentől, mint a Mindent Látó Istennő templomában a szobor sötét belsejében Abu, a bagdadi tolvaj, aki hangosan fütyörészik és énekel. Az a félelmetes ismeretlen a demokrácia rombolása, amit csak az nem lát, aki nagyon nem akarja beismerni a saját szűklátókörűségét. Aki nem látja azt a megátalkodott erőlködést, amivel mind nehezebben képesek látszatintézkedésekkel elfedni a demokrácia egyre sűrűbben bekövetkező, minden értéket letaroló pusztítását, lásd például az amerikai elnökválasztást vagy az Európán végig söprő szélsőjobboldali terjeszkedést.

(Felmerülhet a kérdés, be kell-e tiltani a kereszténységet meg a demokráciát. Hülye kérdés, természetesen nem kell és nem is lehet. Előbbi már elkezdett sorvadni, a civilizáltabb európai országokban kimutathatatlan a vallásosok aránya. A demokrácia is ki fog múlni, amint az emberiség magasabb minőségű része rájön, hogy fajunk életben maradásának első számú feltétele a mennyiség iszonyatos uralmának a megszüntetése – annak tudatosítása, hogy a nép a négyévenkénti, egyszeri cirkusz helyett szívesebben veszi a hétköznapok szelíd ünnepeit. Amit egy értelmesen szolgáló, az egyetemek vezetésének mintája szerint működő adminisztrációs rendszer tesz magától értetődő modus vivendivé.)

A túlnépesedett emberiség (aha, Európában és Amerikában is sokkal többen vagyunk, mint amennyi embert a Föld el tud tartani) a kereskedők vágyának kiteljesedése, annak minden borzalmas következményével együtt, ahogy azt Isaac Asimov a negyvenes években leírta – értelemszerűen a rosszminőségű mennyiség uralmát hozta magával. Az ösztönéletet élő, indulatoktól vezérelt tömeg természetes megnyilvánulása, hogy az értelmet gyilkolni kell, ahol éri, a tömeg által maga fölé lökdösött tanulatlan, rosszízlésű gyűlöletkupac csúti lény például nem is tehet mást, mint hogy leszállítja az iskolakötelezettség korhatárát, kiirtja az írni-olvasni tudókat, és meghirdeti a munkaalapú társadalmat…

Hitler mindent megtett 1920-ban, hogy egy közepesen értelmes rendszer adminisztrációja kikapcsolja a közéletből. A vajdasági fideszepés képviselőt egy egészségesen működő immunrendszer abban a pillanatban takarította volna el, amikor először kinyitotta a száját otthon Újvidéken. A patriótaszerű képződmények el sem kezdhetik a szervezkedésüket egy rendeltetésszerűen működő társadalomban, ahogy már a fidesz nevű alakzat összes bűnözőjét be kellett volna vágni a kóterba legkésőbb a Tisztiház eladásakor. És az első szabadonválasztottat, amikor azt mondta, „Csurka írói munkásságának része”.

A „minden személynek joga van… hogy terjeszthessen információkat és eszméket bármilyen kifejezési módon”-szerű istentelen marhaság helyett elég két szót leírni, és minden emberi viselkedés kötelező alapjaként manifesztálni: ne árts (nil nocere – Hippokratész). A szólásszabadságra épített intézmények helyére elég olyan adminisztrációt konstruálni, amelyik képes megállapítani, ki készül fertőzni az emberiséget. A csúti figurát, a Geert Wilders-jellegű kitüremkedéseket, a német afd gyülekezetet a megjelenés pillanatában kell eltüntetni a nyilvánosságból, ezekre ugyanis semmi szükség nincs, kártékonyak, fertőzők. Ki tud értelmes választ adni arra, hogy valami másképpen ostoba, másképpen kártékony izét említsek, minek kell például a kétfarkú kutyapárt? Viszi a százmilliókat, szennyezi a környezetet, a szavazóinak akkor van rá szükségük, ha hagyjuk napvilágra furakodni az ilyesfajta egyesülést – ha meg sem nyílik ez a fajta díszpárnabolt, a kutyának sem hiányzik. Még bezárni sem kell. Csak egy működőképes rendszerrel lehetetlenné tenni annak a felmerülését is, hogy valaki alapítana egy ilyet. Tenyésszen kutyákat vagy gyűjtsön bélyeget…

Tetszik érteni? A Chamberlain nevű, közepesen barázdált agyvelejű miniszterelnök ügyében nem az volt a baj, hogy elment Hitlerhez, hanem hogy volt hová mennie.

A vajdasági nőről minden „demokrata” azt hiszi, hagyni kell, hogy ő is elmondja a véleményét. Miért kellene hagyni? Kinek milyen haszna származik a szavaknak abból a mérgező fröccsenéséből, amit ez az alak kiereszt magából? Hogy a hozzá hasonlók euforikus üvöltözésbe kezdenek, és hamarosan eljutnak abba az állapotba, amely kirántja őket az utcára, és ott agyonvernek, elgázolnak, felgyújtanak mindenféle idegeneket? Ezért vesz föl havonta milliókat abból a pénzből, amit mi fizetünk be az államkasszába? Azt a gyűlöletet, amit a csúti despota kiválaszt mindennap a zsigereiből, ami ugyanúgy árad a többi „patriótából”, azt miért kell súlyos százmilliókkal jutalmazva beengedni egy európai intézmény épületébe, miért kell konzerválni a legrosszabb minőségű csőcseléket azzal, hogy még képviseletet is kap egy tekintélyes intézményben? Hogy még gyorsabban apadjon el az az öt százalék, amit fentebb említettem, amelyik még tudja, hogy az emberi élet védendő érték? Legyen minden személynek joga a vélemény és a kifejezés szabadságához, aki megértette, és a maga számára kötelezővé tette a „ne árts” parancsát, de legyen ez természetes jog, ahogyan arról sem kell paragrafust írni, hogy minden embernek joga van levegőt venni. Paragrafus arról kell, hogy egyetlen személynek sincs joga nyilvánosan megszólalni, aki a megszólalásával bármi módon árt. Paragrafus arról kell, hogy egyetlen személynek sincs joga információkat és eszméket terjeszteni bármilyen kifejezési módon. Hogy nincs szabadsága bármilyen szólásnak. Mert a szólásnál nincs élesebb, kegyetlenebb fegyver.

A sokszínűséget nem a jóemberek és a gazemberek keveredése jelenti. Mi szükség van a Magyarország miniszterelnöki tisztségét bitorló emberi selejt és a hozzá hasonlók mentális szennyezésére például az Európai Parlamentben? Tudnak valami olyat az afd kriptonácijai, amitől gazdagabb, fejlettebb lesz az a parlament, aminek a létét ez a bagázs különben helyteleníti? Azért veszik föl ott a fizetésüket, hogy szegényítsék az Európai Parlamentet? A patrióta nevű szélsőjobb brigantikból messziről bűzlik a gyűlölet minden olyan ember iránt, akik mások, mint ők. Ezeknek nem jogot kell adni a véleményük szabad terjesztésére, hanem lehetőséget, hogy válasszanak, önként eltűnnek örökre mindenféle nyilvánosság elől, vagy minimum 15-20 évre szigorított fegyházba zárják őket. Most még! Most még választhatnak. A következő parlamenti ciklus első hónapjának a felénél már nem…

A mikrobiológusok, orvosok és más egészségvédelemmel foglalkozók nem mérlegelnek, hogy egy baktérium vagy vírus meddig mehet el az emberi élet fertőzésében (hiszen az élethez való jog őket is megilleti, mint az állatvilág többi tagját), nem mérlegelnek, hogy hány ember halhat meg, amíg még nem kell beavatkozni, hanem lehetőleg az első fertőzés, az első emberhalál előtt közbelépnek. Tessék mondani, a Magyarország miniszterelnöki hivatalát bitorló banditának, az ő patriótáinak, harcosok klubjának miért van több joga a kártevéshez, mint bármelyik baktériumnak vagy vírusnak? Tessék mondani, az emberi élet értékének szempontjából mi különbözteti meg a baktériumoktól vagy vírusoktól a patriótákat vagy a harcosok klubját? Tessék mondani, a Magyarország miniszterelnöki hivatalát bitorló banditának miért van több lehetősége emberek százezreinek a kiirtásához, mint bármelyik baktériumnak vagy vírusnak? A mikrobiológusok, orvosok és más egészségvédelemmel foglalkozók a felismerés első pillanatában teszik a dolgukat, meg is találják a szert, amivel meg tudják állítani a pusztítást. Az emberek által a saját életük védelmére alapított intézmények miért nem működnek rendeltetésszerűen, amikor feltűnik a nyilvánosság előtt egy gyűlölettel, bosszúvággyal átitatott alak, aki (vissza lehet keresni) már korábbi életében is csak rosszat tenni volt képes, akiről pontosan lehet tudni, hogy a sajátján kívül egyetlen ember élete sem számít neki értéknek, hogy minden megnyilvánulása nyomán rombolás és pusztítás marad, halottak hekatombái?

Az atlanti térségnek vannak szervezetei, amik arra szolgálnának, hogy terroristákat és más, a társadalomra veszélyes bűnözőket emeljenek ki a tömegből, és juttassák a megfelelő igazságszolgáltatási intézmények megfelelő büntetésvégrehajtási épületeibe. Tessék mondani, a löpenek, wilderszek, ferédzsek, trámpok, a patrióták, aefdések képviselői miért vannak még mindig szabadlábon? Mert csak körülményesen bizonyítható, hogy gyilkosok? Mit gondol az atlanti térség polgára, az a mérgezés, amivel ezeknek a kitüremkedéseknek az „eszméi” nyomorítják, teszik tönkre százmilliók életét, nem elég? Az a szólásszabadság része, hogy hülyíthetik, hergelhetik, formálják még butábbá az emberiség amúgy is iszonyú többségben tenyésző selejtjét? Mert az emberiség értelmesebb része képtelen vagy nem hajlandó belegondolni, mekkora kárt tesz azzal a dermesztően balga szöveggel, hogy ezek a torzulatok határokra való tekintet nélkül kutathatnak, és terjeszthetnek információkat és eszméket bármilyen kifejezési módon. A csúti briganti meddig fertőzhet és gyilkolhat, mire valakinek eszébe jut, hogy az igazságszolgáltatás számára, a törvény előtt minden ember egyenlő? Ezt a tételt még a demokrácia nevű baromi ostobaság sem akarta megváltoztatni. (Nagyon csöndesen kérdezem, mert valamelyest ide tartozik, bár csak részben szól az atlanti térségről, a fegyvergyárak- és kereskedők, valamint a háborús ipart kiszolgáló egyéb létesítmények érdekei, amik szerint ideális dolog egy minél hosszabb ideig húzható háború, mint annak egyetlen csapással elintézhető befejezése, miért fontosabbak, mint ukrán és orosz katonák százezreinek az élete, nem is beszélve az úgynevezett civil áldozatokról, akiknek az élete persze semmivel sem értékesebb, mint a katonáké, de a végtelenül primitív és csököttagyú közvélekedés különbséget tesz.)…

A tető szélébe kapaszkodó értelemnek utolsó erejével végre be kellene zárnia a Majakovszkij utcai boltot…

Hírek

Ezek itt vezető "hírek" az ország elsőszámú "napilapjából":

Szentkirályi arra biztatja követőit, a Pride helyett például inkább „egy jól eltalált vasárnapi ebédről" osszanak meg képeket

Till Attila: Károsnak tartok minden olyan törvényt, megszorítást és kommunikációt, ami hátrányba hozza a nem heteroszexuálisokat

Sebestyén Balázs a Pride-ról: Ez ünnep, nem tüntetés!

Nekem annyira hiányzik Gyözike, Fásy Ádám, Ákos és Nagy Feró szakvéleménye, így azért nem teljes a kép. Szokták még az utca emberét megkérdezni, az a "híradók" kedvenc módszere, jó sok idő elmegy vele, és hát végülis ez a demokrácia esszenciája - a választottak szellemi színvonala semmivel nincs magasabban. Néhány intézményt azért még be kellene zárni, úgymint egyetemek, kutatóintézetek, MTA... De sürgősen.

Alapfokú jelentéstan újságot íróknak (az újságíró más fogalom, mint a ma ismert foglalkozás)

beleáll valaki valamibe (és soha nem valakibe) azt jelenti, hogy nagy elhatározással nekifog egy szinte megoldhatatlan munka elvégzésének, és nem hajlandó feladni

valakibe beleszállni szokás nem túl elmés képszerűségre torzítva a nekimenni, megtámadni, nekitámadni szavakat

Nagyrabecsülésem

Kérdezték, mit szólok a magyar űrhajóshoz. Nem ismerem személyesen.

Dehát magyar. 

És?

Eisemann Mihályról jutott eszembe

Valahol olvastam, hogy ma valamilyen évfordulója van Eisemann Mihálynak. Úgy emlékeztem, valamikor írtam róla valamit, egyet meg is találtam, egy 2002-es rádiójegyzetemet, ami a Jóreggelt Európa című műsoromban hangzott el. "Misi bácsiként" említem, tényleg jóban voltunk vele, Marton László meg én kisgyerekkorunkban minden nyáron Gárdonyban töltöttük a júniust, Eisemann Mihály az ottani Karsai-cukrászdában zongorázott nyaranta, mi ketten, fővárosi úrigyerekek mindennap beültünk islerre meg málnaszörpre, és hallgattuk a zongorajátékát. Amikor meglátott minket, rögtön a Fekete Pétert kezdte játszani, az volt a kedvencünk...

Ez az egyik bővítmény, amit az alant következők elé szükségesnek tartok leírni. A másik Marton László 2017-es ügye kellene hogy legyen - nem lesz. Sok helyen sokat írtam a női nem minden szempontból való elsődlegességéről, fontosságáról, a férfi ostoba gőgjéről, amit zsigeri szinten használ a kisebbrendűségi érzésének palástolására évmilliók óta, ami akadályozza abban, hogy a megfelelő módon nyilvánuljon meg a nála összehasonlíthatatlanul értékesebb nővel való kapcsolatában, aki akarja, itt is megtalál jónéhány jegyzetet, ami erről szól - ezzel a nézetemmel látszólag ellentmondásba kerülnék, ha akár most is beszállnék ebbe a tragikusan ostoba ügybe, amibe belehalt egy ember. Martonnal ötéves korunk óta ismertük egymást, nem hiszem, hogy lett volna bárki, talán a mamáját is beleértve, aki többet tudott róla, mint én. Az előbb azt írtam, "látszólag" kerülnék ellentmondásba. Azért csak úgy, mert a Lacival történt ügy nem férfi-nő kérdés, hanem a primitív, gondolattalan bulvárbutaság, a szenzációéhség megnyilvánulása, ami végül olyan bűnügybe torkollott, amit azóta sem vizsgált senki, pedig megöltek egy embert... Nem számít. Végülis kit érdekelnek a gyerekei, a felesége... Egyszóval nincs Marton-bővítmény. Csak a 2002-es mondatok, amik elsősorban arról szólnak, hogy akkor már régen lehetett látni annak a jeleit, aminek a förtelmes következményeit 15 éve nyögjük...

Utak

Van a Margit szigetnek az Árpád híd felőli végében egy szép nagy rét. A Termál szállótól a víztoronyig többé kevésbé ápolt fű, kétoldalt fák, bokrok között egy-egy sétaösvény vezet a Margit híd felé, murvás, aszfaltcsíkos, kanyargó út, szélein padokkal. Sokat jártunk oda tavasszal meg ősszel, amikor a fiaim még kicsik voltak, nagyokat lehetett iramodni az aprólétben végtelennek látszó sík füvön, labdába sem tudtak akkorát rúgni, hogy az veszélyes helyre gurulhatott volna, egyszóval, jó terep volt csikófuttatásra. Egyvalami zavart csak, egy keskeny, szürkéssárga földszalag, amely átlósan vágta ketté a rét szálloda felé eső tizedét, egy mélyre járt gyalogút, ha azon átszállt a labda, fiacskáim garantálhatóan hasra estek, amikor keresztezték.

            Ma sem értem az út keletkezésének körülményeit, sehonnan indult, sehová érkezett. De komolyan. A 26-os busz végállomása jóval odébb volt… talán a zenélő kúttól jövők… onnan viszont logikusan vezet tovább a kiépített út. Legfeljebb az képzelhető el, hogy aki a halastótól a kisállatkerthez akart menni, ami jóval odébb van ugyan, de kétségkívül a túloldalon, a szigetnek a Pest felőli szélén…. De hát végülis nem mindegy? Fölösleges logikát keresni az emberek mozgásában, valamiért arra akarnak menni és kész. És ha egyszer arra akarnak menni, akkor arrafelé előbb utóbb út lesz, mert kitapossák maguknak. Nincsen ebben semmi látványos, nagy forradalmi menetelés, döngő léptű manifeszt masírozás, ez csak egy csöndes, ám folytonos és megállíthatatlan mozgás valahonnan valahová. Amire fölösleges azt mondani, hogy ez az irány nem jó, majd mi megmondjuk, melyik a helyes, mert ők úgyis arra fognak menni. A félénkebbek éjszaka, suttyomban, az elszántak nyíltan és határozottan, és meg lehet próbálni 2 hétig, 4 évig, 150 évig, hogy kiteszünk táblát, mely szerint a fűre lépni tilos, arra menni tilos, azt az ösvényt az emberek akkor is ki fogják taposni.

            Ilyesmiket gondoltam magamban, amíg a fiaim fociztak a létező szocializmus utolsó éveiben. A fiaim közben felnőttek lettek, de most valamiért megint eszembe jutott ez a konokul kitaposott ösvény.

           

            (Bejátszás: Mark Knopfler énekel.)

 

            Mark Knopfler énekelt. Ez a 6-os út nagy legenda ám. Mármint az Egyesült Államokbeli 6-os út. Még ma is árulják a kereskedők az útjelző tábla másolatát, amit én minden szelíd averziómmal a kereskedőkkel szemben – Jack Kerouac szemszögéből vizsgálva a kérdést – mégiscsak megtisztelőnek érzek. A 6-os út ott volt ugyanis sokkal korábban, mint hogy Jack Kerouac végig ment rajta, a kutya nem törődött vele, használták annak, ami, utaztak rajta. Aztán jött ez az íróember – azt most hagyjuk, hogy szigorúan szakmai, irodalomtudományi szemüveggel olvasva milyen író Jack Kerouac – és teremtett valamit – ha tetszik a valóságos 6-os út égi mását – amit még a kereskedők is elég jónak találtak ahhoz, hogy foglalkozzanak vele. Tudják, ki volt az amerikai kultuszminiszter, amikor az Úton megjelent? Én sem. Hagyján. Azt sem tudom, ki volt az amerikai elnök, pedig arról gondoskodnak ott az óceán túlpartján, hogy mi itt az innensőn lehetőleg naponta értesüljünk az első számú világpolgár létéről és cselekedeteiről.

            Mégis, az amerikai 6-os út  Kerouac által van a tudatunkban, Trója Homérosztól, a salzburgi Getreide gasse Mozarttól, Taormina Csontvárytól, és Názáret Jézustól.

 

Túl sok körülöttünk a kitaposott út, és mi mindnyájan, akik 30 évnél többet éltünk, mindegyikről tudjuk, hová vezet. Elindult például egy évezredek óta kitaposott úton egy ifjú társaság, akiktől azt várta volna az ember, hogy vagy új ösvényt taposnak maguknak, vagy legalább építenek egy jó széleset, autópályának valót, pénzük volt rá elég, de ők inkább azt a kimélyített, kerékakasztó dágványt választották, amibe oly sok nagyképű alak szekere ragadt már bele a történelem során.

Értem én, fiatalon az ember úgy gondolja, hogy az övé más lesz, kiváltképpen amikor egy csomó vén szamár beáll mögéjük, és megy velük, ahelyett, hogy szólna, kisfiam, én már jártam erre, amikor még párttitkár voltam, higgy nekem, ez az út nem vezet sehová. De a vén szamár van elég jellemtelen ahhoz, hogy ne szóljon, mert bízik a jövőben, amiről ő már sokszor és sokféleképpen hallotta, hogy most kezdődik igazán, sőt, ő maga mondta a többieknek, hogy elvtársak, ez a harc lesz a végső, most mégis úgy tesz, mintha az lehetne másképp, mint ahogy addig volt, pedig azért érzi magát annyira komfortosan ezeknél a gyerekeknél, mert a módszerek és a célok igencsak hasonlók, csak a jelszót most szlogennek hívják. A jövőről pedig most is annyit tudunk, hogy az egyenlő a boldogsággal.

Láttam a boldogságot én, lágy volt, szőke és másfél mázsa… Ledőlt a puha, langy tócsába, hunyorgott, röffent még felém…

Valahogy így. Mintha József Attila előre tudta volna a jövő és a boldogság huszonegyedik századi ifjúkonzervatív vízióját. Lágy, szőke, másfél mázsa és beledől a tócsába. Ez minden…

Aki hatalomról beszél, az mindig ugyanarról beszél, nincs kétféle hatalom, úgy értem, nincs jó hatalom meg rossz hatalom. Aki magához ragadja a hatalmat, az magáénak véli a jogot arra, hogy uralkodjék rajtam, azt abban a pillanatban kellene elzavarni, ahogy ezt a szót kimondja. És lám, milyen komolyan gondolta, mert most nem bírja elereszteni. Nem a szolgálatot, a hatalmat. Ha ugyanis azt gyakorolta volna, amire megválasztották, hogy tudniillik szolgálja a közt legjobb tudása szerint, akkor nem találná olyan tragikusnak, hogy most azt mondták neki, hagyja abba, szolgáljon most már más, tanuljanak egy kicsit, nem igazán jól szolgáltak. Szolgálatért nem reszket az ember, a szolgálat megtartásáért nem akarja felborítani, szétdúlni azt az országot, amelyet szolgálni akar.

Felborítani, szétdúlni a hatalomért szokás, azért a hatalomért, amit oly tébolyultan imádtak már sokan a történelem során, de még soha senkinek nem sikerült megtartania. Minden hatalommániás csak vesztes lehet, mert az istenadta nép nem szereti az uralkodókat, és ahogy gyorsul az idő, úgy egyre sebesebben veszítteti el velük a hatalmukat.

Ez az út nagyon mélyen kitaposott, és mindenki ismeri. Kiváltképpen azok a hajdani pártférfiúk, akik most ezeknek a gyerekeknek a pártjában találtak ismerős, meleg otthonra (hiába, azokat a jó kis bolseviki eszméket nehéz feledni), és hagyták ezeket a gyerekeket rámenni erre a mélyen kitaposott útra. Amelyen a vezér hazát és együvé tartozást hirdet, értelemszerűen a mások kizárásával, legyen az pogány, barbár, cigány, zsidó, nyárspolgár és megint zsidó, az az út is nagyon ismert.

Kolléga urak, idős újságírók, politológusok és más tudósok, nagyon szépen kérem, ne írják le többé azt, hogy ő, a legutóbbi Ország Vezér (remélem, egyben utolsó is a fajtájából), hogy ő legalább megtalálta a népet egy eszmével, mert ezzel az eszmével, azaz ennek variációival már elég sokan megtalálták ezt a népet meg a többi népet is.

Ezeket az utakat nem kellene használni már, túl nagy tömegek jártak rajta, talán megpróbálhatnánk újakat taposni. Amilyen naiv vagyok, én mindig reménykedem.

 

Az előbb jelképes utakról beszéltem, most egy valóságosról fogok, amíg szólt a zene, eszembe jutott a fővárosi Üllői út 1956.október 23-án este fél 11-11 körül. Kardlapozni, majd lőni kezdtek a kékparolisok, szorítottak ki minket a Rádió környékéről, én az Üllői út felé futottam. Amikor kiértem oda, ijedten és döbbenten álltam meg: a Kálvin tértől kifelé, amíg elláttam, csapatszállító rendőr- és katonaautók álltak az út két oldalán, bennük némán maguk elé nézve, lábhoz tett fegyverrel rendőrök és katonák. Valaki kivezényelte őket, és valaki más azt mondta, nem mozdulni. Azóta sem tudom, ki volt ez a valaki más, és azt sem tudom, ki mikor adja ki a helyes parancsot.

Ma, vasárnap reggel itt ülök a Magyar Rádió stúdiójában, és egy pacifikált európai ország fővárosában a délutánra és két nappal későbbre meghirdetett tömegmozgósítás előtt ilyen kérdéseken töprengek. Hogy ki, mikor, milyen parancsot adhat az erőszakszervezeteknek. Tessék mondani, azzal a dúlással, amit a hozzám hasonló milliók szervezetében okoz ez a dilemma, elszámol egyszer valaki? Vagy ezt lehet, pusztán azért, mert ez is egy kitaposott út, még régebbről?…

 

Kaptunk egy levelet, szorgalmas hallgatóink ismerősnek tudhatják ezt a hajléktalant, ezt a csudálatos embert, akinek a sorsával már többször is foglalkoztunk itt a Jó reggelt Európában, Grátzer Erikának hívják. A levél mellé küldött egy Juhász Gyula verset is.

 

Imádság a gyűlölködőkért

 

Én Jézusom, te nem gyűlölted őket,

A gyűlölőket és a köpködőket.

 

Szeretted ezt a szomorú világot,

S az embert, ezt a nyomorú virágot.

 

Te tudtad, hogy mily nagy kereszt az élet,

S hogy fölöttük csak az Úr ítélhet!

 

Szelíd szíved volt, ó, pedig hatalmad

Nagyobb volt, mint mit földi birtok adhat.

 

A megbocsátást gyakoroltad egyre,

Míg égbe szállni fölmentél a hegyre.

 

Ma is elégszer hallod a magasban

A gyűlölet hangját, mely égbe harsan.

 

A gyilkos ember hangját, aki részeg,

S a szeretet szavát feszítené meg.

 

Én Jézusom, most is csak szánd meg őket,

A gyűlölőket és a köpködőket.

 

Most is bocsáss meg nekik, mert lehet,

Hogy nem tudják tán, mit cselekszenek.

 

Marton Lászlóval, a Vígszínház igazgatójával álltunk a Karsai cukrászda előtt. Nagyon meleg volt, tárva-nyitva a cukrászda minden ablaka és ajtaja, odabent a nagyteremben Eisemann Mihály zongorázott, a Velencei tóról finom vízszagot hozott a szél.

A történelmi hűség kedvéért meg kell mondanom, hogy Marton László még nem volt a Vígszínház igazgatója, és én sem voltam még rádiós, minthogy a leírandó esemény idején olyan 7 évesek lehettünk. Álldogáltunk, hallgattuk Eisemann Misi bácsit, amikor mellénk ért egy ember, megállt és kérdezett valamit. Láttuk már jó régen, hogy jön, az akkor 7-es úton el lehetett látni a Csikágóig, ami nagyjából félúton van Gárdony és Velencefürdő között, és a mai napig nem tudom, miért nevezték a falubeliek Csikágónak, talán azért, mert az afféle nyaralónegyed volt, és arrafelé több olyan pesti csibészt lehetett látni, amilyenek mi is voltunk Lacival.

Egyszóval jó ideje láttuk már ezt az embert, ahogy közeledik a súlyos délutáni hőségben, ő volt ugyanis az egyetlen mozgó tárgy, autó 2-3 naponként ha végiggurult a köves úton, a szekerek meg nem arra jártak, legföljebb keresztezték az országutat, ha lementek alvázmosásra a katolikus templom alatti széles öbölbe. (Alvázmosáson azt kell érteni, hogy lemosták a lovukat könyékig, a szekeret meg tengelyig, körülbelül addig ért a Velencei tó vize.)

Megállt mellettünk ez a bácsi – gondolom, olyan 18 éves lehetett – levette a szemüvegét, 20 évvel később John Lennon hordott olyat, zsebkendővel törölgette homlokáról az izzadságot, és miután megmondtuk neki, amit kérdezett, ő is felvilágosított minket, hogy ugyanis ő önkéntes katona lesz, és őnekik önkéntes katonáknak azt kellett felajánlaniuk Rákosi pajtásnak, hogy gyalog mennek el jövendő állomáshelyükre jelentkezni. Ő történetesen pesti, a jövendő állomáshelye meg Tapolca, és ő most megy Tapolcára.

Földrajzi műveltségünk jóval az átlag fölöttinek volt mondható, amit az is megkönnyített, hogy minden évben a nyár első felét töltöttük Gárdonyban, júliusban aztán Marton Laci Szemesre utazott, én meg Szárszóra, és bár Tapolca még onnan is messze van, azért nagyjából tudtuk, merre. Elborzadva számítottuk ki, midőn emberünk tovább indult, hogy hány napig fog még bandukolni, mire célhoz ér. Az egészben az volt a döbbenetes, hogy a fiú lelkesen adta elő vándorlásának históriáját. Úgy értem, természetesnek és izgalmasnak találta a feladatot, amit Rákosi pajtás kitalált nekik, önkénteseknek, és az is olyan lelkesen szólt a szájából, hogy Rákosi pajtás…

Nem találtunk akkor ebben semmi különöset, mi Lacival elég értelmes kisgyerekek voltunk, élt még bennünk a Führer és emléke meg a Duce előretolt álla és egyéb, orangutánszerű pofavágásai, jókat röhögtünk rajta a híradóban, meg aztán rajzoltunk mi is a füzetünkbe Sztálint is, Rákosit is, hogy úgy mondjam, az volt a természetes életelemünk, itt is egy diktátor, ott is egy diktátor, talán azért is van, hogy már szagról felismerjük őket.

Egyszóval minden világos volt, csak a lelkesedés nem. Otthon, Laciéknál is, nálunk is az volt a szokás, hogy embert embernek nézünk, senkire nem tekintünk úgy, mintha az illető isten lenne, és nem kedveljük azt az embert, aki elvárja tőlünk, hogy úgy tekintsünk rá, mintha ő isten lenne, azaz különb nálunk. Most mit cifrázzam, a mi kettőnk családja betegesen irtózott mindenfajta diktatúrától. És akkor jön egy szerencsétlen talpas, és lelkendezik Rákosi pajtásért, és gyalog megy Tapolcára.

Megjegyzem, azóta sokat fejlődött a világ, mert hallom, hogy 3 héttel ezelőtt már buszok meg vonatok hozták az önkénteseket…

            Ez a hajdani történet azért jutott eszembe, mert már nem csodálkozom, ahogy így visszatekintek. Az ifjúság, természeténél fogva könnyen befolyásolható, könnyen lelkesíthető. A kérdés csak az, mit kínálunk nekik. Führerprinzipet vagy értelmes, emberhez méltó, úgy értem, az ember lelkesedésére méltó célokat. Úgy is mondhatnám, ki lehet jelölni a Budapest-Tapolca utat gyalog meg valami másfajta utat is. Majd azt mondtam, ízlés dolga, de félek, ennél azért keményebb, nehezebb kérdés ez.

 

                                                                                                          2002. május 5.

Még mindig képes vagyok ilyesmin dühöngeni

Mi a közös Orbán Viktor poloskázásában, és abban, ahogy Magyar Péter Nagyváradon azt mondja, hogy „megkezdődött a végső visszaszámlálás”? Nyilván mozgósítási, hatékonysági vagy akár retorikai szempontból is lehetne a két beszéd között párhuzamokat vonni, de most amiatt hoztam ide őket, mert rá szeretnénk mutatni, hogy azonos érzelmi reakciót válthatnak ki a velük ellentétes politikai oldalon álló hallgatóságból: szorongást...

...Polarizált társadalmunkban ennyi kollektív tapasztalás még maradt, mindannyiunknak van miért és mitől félni. A politikai szorongás összeköt.

Semmi. Semmilyen szempontból nem lehet párhuzamot vonni a két beszéd között, de én ezt most nem magyarázom meg, mert ha valaki az egész család helyett tárgyilagos, annak nyilván hiába beszélnék. Mint ahogyan annak is, aki egy ilyen írást leközöl. Valamikor egy lapnál voltak szerkesztők, rovatvezetők, olvasószerkesztő, főszerkesztő. Mindannyiuknak volt bizonyos mennyiségű és minőségű felelősségük. Ezek a funkciók megszűntek? Vagy olyanok töltik be ezeket az állásokat, akiknek halvány fogalmuk sincs a szakmáról? Hogy ugyanis nem közlünk olyan cikket, amiben halmozottan vannak ostobaságok. Eddig el sem tudtam képzelni, hogy létezik olyan ember, aki képes leírni egy mondatot, ami arról szól, hogy engem például bármi összeköthet bárkivel a kormány hívei közül.

Ideírom sokadszor: egy autoriter, gyűlöletre, rasszizmusra, iszonyatos butaságra, az országlakosok megnyomorítására épülő rendszer szavazói nem "más véleményen vannak", hanem életben tartanak egy kártékony, rablógyilkos bandát, és ezzel a tettükkel kimerítik a bűnsegédi bűnrészesség tényállását.

Az a minimum, hogy legalább szorongjanak. Bár szilárd meggyőződésem, hogy nem teszik azt. A szorongáshoz szükséges ugyanis a körülöttünk lévő világ valóságának felfogására elegendő szellemi muníció. Ehhez viszont kellene az a tanultságból eredő képesség, amihez legalább egy nagycsoportos óvodás színvonala a mérce...

Semmi különös, csak a szokásos

Ha nem tévesztjük szem elől ’56 eszméit, olyan kormányt választhatunk magunknak, amely azonnali tárgyalásokat kezd az orosz csapatok kivonásának haladéktalan megkezdéséről. 

El tudja képzelni valaki, hogy ez a jellemtelen, primitív suttyó 1989. június 16-án, azaz 36 évvel ezelőtt nem tudta, hogy a megszállók legnagyobb része már el is hagyta az országot? Hogy ezeket a megszállókat akkor még szovjet csapatoknak nevezték? Hogy az akkori magyar kormány már hónapokkal korábban be is fejezte azokat a tárgyalásokat?

Ez az ócska kis hazug tahó már akkor is arra is épített, hogy a tudatlan magyar lakosság 99 százaléka nem tudja, mi történik az országban, hogy miután lopva, óvatosan körülnézett és megállapította, teljesen veszélytelen a szájtépése, mert már nem lesz senki, aki megtorolja az ostoba uszítást, elmondta ezt az undorító beszédet, tudván, hogy a tudatlan magyar lakosság nagyon bátornak fogja tartani, mert a tudatlan magyar lakosság annyira nem lát ki a fejéből, hogy felismerje, egy gyáva, gerinctelen selejt kapaszkodik a hatalom felé. 

Ez a gyáva, gerinctelen selejt határozza meg az életünk förtelmes minőségét 36 éve, akár miniszterelnök éppen vagy a homokozóban bömbölő és toporzékoló "ellenzéki", akinek egy időre kitépték a kezéből a vödröt meg a lapátot.

Jövő tavasszal nem fogja hagyni, hogy kitépjék.