Még mindig jó

Ha egy kérdést egyáltalán föl lehet tenni, akkor azt meg is lehet válaszolni – írta Wittgenstein a Logikai-filozófiai értekezésben (csak azért adom meg a címet, hogy felkeltsem az érdeklődést a tudománytörténet legkülönlegesebb műve iránt: egy filozófiai tanulmány, ami nem a szakmának szól, hanem az olvasni szerető embernek).

A minap föltettem egy kérdést, hogy ugyanis mit tett Magyar Péter, mert az a gyanúm, nem igazán értjük, sem az okokat, sem a folyamatot, sem az eredményt. Meghallgattam, elolvastam sok „elemzőt”, nem kellett volna, fölbosszantottak, némelyiktől úgy begurultam, hogy a feleségem nem győzött csitítani, kihallatszott a kertbe, talán a szomszédokhoz is a dühöm. Tényleg, mi a fenének kell kérdezgetni ezeket a tanulatlan nyikhajokat, egy nemlétező linkség, a „politológia” felkentjeit? Mindenhová hívják őket, ennélfogva azt képzelik, ők a végső fórum a történések magyarázatában, sőt jósolnak is, fensőbbségesen kinyilatkoztatnak, mint ez a fehérhajú fityfiritty vagy a törökülés, akinél felháborítóbb, kártékonyabb közbeszélő alig van. Akiknek föl lehet tenni egy olyan sunyi kérdést, hogy „miniszterelnöki beszéd” volt-e, ami az Országházban elhangzott. És amire hasonlóképpen sunyi és ostoba válasz érkezett – itt lett elegem, nem hiszem, hogy az én idegeim szakítószilárdsága elegendő ennek az elviselésére. A baj az, hogy a hit gyülekezetének az adóját még mindig sokan nézik… Az utolsó mohikán, akit szívesen hallgatnék, egyre kevésbé kívánatos, az ő neve alá is odaírogatják, hogy „politológus”, pedig filozófia szakon végzett – Kéri Lászlónak hívják, a hetvenes évek vége óta jártak be a műsoraimba Zitával együtt (a feleségével, Petschnig Zitával)…

Naszóval föltettem a kérdést, ideje megpróbálkoznom a válasszal, hátha vannak, akiknek segítek a gondolkodásban, akiket érdekel, hogyan jutott el ez a szerencsétlen ország addig a csodáig, amit április 12-én megéltünk, és ami eddig nemhogy lecsengeni nem kezdett, hanem egyre nagyobb, egyre örömdúsabb lesz, például attól a boldog mosolytól, amivel Forsthoffer Ágnes az országgyűlés elnöki székéből felkonferálta a miniszterelnöki esküt. Meg a sükösdi gyerekektől. Nemcsak a produkciójuktól, hanem a puszta megjelenésüktől a nyársatnyelt, komor, természetellenes parlamenti ülésteremben.

Leírtam már néhányszor, az emberiségen azért uralkodhatnak túlnyomó többségben rosszminőségű emberek, mert az uralkodónak, a politikusnak esze ágában sincs szolgálni, a hatalmat akarja megszerezni, méghozzá bármi áron, a bármi ár pedig kivétel nélkül mindig a rombolás, piszkoskodás, sunyiság. A jót nem lehet mindenáron akarni – pontosabban nem a mindenáron a megfelelő módhatározó.  És most mégis jött egy ember, aki valószínűleg úgy képzelte, hogy ő valami jót akar. Legalábbis valami olyasfélét. Semmiképpen sem azt, ami ebben az országban folyik „rendszerváltás” címén 1989. óta. Nem hiszem, hogy volt kész terve egy kész cél elérésére. Inkább csak úgy adódott, hogy halmozódni kezdtek az akadályok. Nem hiszem, hogy eleinte a jó és nemes végeredmény elérése hajtotta előre, inkább csak nem szereti, ha azt mondják neki, az akadály leküzdhetetlen, hagyja a fenébe az egészet, jól élni egyszerűbben is lehet. Azt hiszem, csak úgy nekilódult, hogy olyan nincs, hogy leküzdhetetlen. Azt hiszem, nem pontosan tudta, hogyan kell leküzdeni, talán azt gondolta, majd menet közben rájön a megoldásra. Aztán rájött valamire, amit szerintem ma sem tudna pontosan, részletesen elmondani. Szerb Antal nélkül én sem tudnám – ő írta le A világirodalom történetében. Megkerestem, idemásolom a Bibliotheca 1957-es kiadásának 7. oldaláról: De az európai irodalom, a világirodalom, az egész világ számára való irodalom folytonossága mégis csak a görögökkel kezdődik, azzal az újsággal, amit ők hoztak az emberi tudatba: felfedezték az embert. Azt hiszem, valami ilyesmi történhetett – Magyar Péter felfedezte az embert. Rájött arra, ami a mi népünk történetében eddig soha nem fordult elő: az ember semmire sem vágyik jobban, mint hogy emberként bánjanak vele. Hogy megkérdezzék, aztán mikor belefog a válaszba, ne üres, unatkozó, közömbös tekintet kalandozzon valahová a háta mögé, hanem aki kérdezett, az a választ is meg akarja hallgatni. Aztán még arra is reagál, mond vagy kérdez ismét valamit. Közben meg még valahogy érződik is erről az emberről, hogy tenni is akar valamit azért, hogy ezentúl ne úgy legyen, ahogyan eddig volt. Talán még tud is tenni valamit. Aztán elmegy, és egyszercsak visszajön, emlékszik a korábbi beszélgetésre, és megint kérdez és megint válaszol…

Megfordult a fejemben, hogy ha elmondanám neki a teóriámat, az Arany Jánosnak tulajdonított szólással válaszolna: gondolta a fene. De nem hiszem. Minden eddigi történés, Magyar Péter minden eddigi tette azt mutatja, hogy nincs más magyarázat. Felfedezte az embert…

Eddig jó

A cím úgy folytatódik, hogy viszont innentől biztos rossz lesz, majd meglátjátok. 

Jelenségekről írunk. Mindnyájan, akik figyelemmel kísérjük a napi történéseket. Wassalbert nevű ocsmány szennyeződésről az idei érettségi tételben szereplő magyar írók között meg óriásplakátokról. Meg-megemlítjük, micsoda egy teljesítmény volt Magyar Pétertől, amit két év alatt produkált, de nem igazán értjük, sem az okokat, sem a folyamatot, sem az eredményt. Azt végképp nem látjuk, hogy ez a világtörténelem egyik legbámulatosabb, példa nélküli tette volt, mégpedig azért nem, mert innen a sűrűjéből nemcsak a fény nem derengett, már arra sem emlékeztünk, hogy nem mindig éltünk ilyen mély sötétségben, hogy voltak az életünknek az emberi lét világára vezető, reménységet ígérő pillanatai. Időnként fanyalgunk, némelykor én is le-lefirkantottam a fenntartásaimat – mentségemre, még a kezdetekkor, ’24 elején. De a „liberálisok” még most is sűrűn felböfögik a közhelyes, idegesítő marhaságaikat.

Féllábbal a pusztulás szakadéka fölött billegtünk, nagyon kevés hiányzott, hogy a csúti szörnyeteg, az emberi faj legtaszítóbb torzulata magával rántsa az egész magyar népet. Menthetetlenül, végleg. És akkor jött Magyar Péter… nyomában pedig a leírások, az „elemzések”, hogy micsoda marketing meg reactance effect és pent-up demand (ezeket az angol nyelvű tudálékosságokat nagyon bírom, olyan komoly lesz tőle a szöveg, ami azért praktikus, mert elfedi a semmitmondást) – holott miről van szó? A megfelelő kérdés feltevéséről. Hogy ugyanis mi történt és az hogyan történt. Harcban, csatában valaki tényleg legyőzött valakit? Egy személy egy másik személyt? Egy ember egy szervezetet? Nevesítve: Magyar Péter a csúti rémet (ezt a nevet eddig sem írtam le, ezután sem fogom). Vagy Magyar Péter a fidesz nevű bűnszövetkezetet.

Nem. Egyszerűen azért nem, mert nem volt semmiféle harc. Sem fizikai, sem szellemi. Utóbbi már csak azért is lehetetlen, mert a túloldalon nem volt semmiféle szellemi erő, csak primitív és végtelenül alantas, ösztönökből fakadó gyűlölet.

Hanem akkor? A jelen társadalmi rendszer (tudatlan, felületes definícióval demokrácia) szabályai szerint a nép választja ki azt a személyt (mindig személyt, soha nem a nép számára megfoghatatlan szervezetet), akit vezetőjének kíván. Azaz a népet kell megnyerni, meggyőzni arról, hogy kit kell szeretnie… Ezeket eddig általános iskola második osztályában már illik tudni – ezzel megvolnánk, ez a válasz arra, hogy mi történt. A hogyan már nehezebb kérdés. Próbálkozni nem lehet, különféle udvarlási technikákkal kísérletezgetni egy lány meghódításakor sem tanácsos, a megfelelő séma alkalmazása viszont alapfeltétele a sikernek.

A nép kegyének elnyeréséhez szükséges volna a nép ismerete.

Itt kezdődnek a bajok. Azt nagyjából legalább sejteni lehet, hogy a nép önismerete nem nulla, hanem az abszcissza alatt, a negatív tartományban ábrázolható, a görbe egyes pontjait a hamis adatoknak és tényeknek a valósághoz mérendő viszonya határozza meg. A hódítás metaforájához egy pillanatra visszatérve: egy olyan csúnyácska, százötven centis, kissé túlsúlyos, pici szájú, nagyorrú, seszínű hajú, pártában maradt, jobbfajta társaságban nemkívánatos, ötvenéves leánynak kell bókolni, aki sudárnak, gyönyörűnek és fiatalnak képzeli magát, akinek éppen finom, halk sugárkoszorút fon haja sötét lombjába az alkony. Az ifjú lovag azért van kiváltképp groteszk helyzetben, mert ő annyiszor hallotta a jövendőbeliről, miszerint az milyen csodálatos, hogy már ő is hajlamos olyannak látni. Hiába mutat mást a látvány a tárgyilagos szemlélőnek, a kérő egyszerűen nem is meri másnak látni titkos aráját.

Magyar Péter azt tanulta az iskolában, hogy ősapái szabadon éltek-haltak, miután felvirágozának, lengett itt ért kalász, csepegett nektár, Hunyadnak karjai itt rabigát törtek, és minden szent nevet egy ezredév csatolt. Ehhez képest születése óta azt látja, hogy ez a végtelenül szabadságszerető, büszke és független nép egykedvűen, szomorúságtól és butaságtól homályos tekintettel néz valahová a messzeségbe, és megadóan várja az újabb talpat, amit majd nyalnia kell, holott neki mindegy, jó a régi is, hiszen csak az a biztos, hogy ismét megalázás lesz, az meg végülis mindig ugyanolyan. Magyar Péter azt nem tudja, legjobb esetben sejti, hogy a világ legostobább, legaljasabban széthazudott történelmét gyömöszölték bele a fejébe, hogy a magyar történészeknek attól a nagyon kicsi töredékétől tudhatná meg, hol él, akiket az iskolában nem tanítanak, mert egy állítólagos (igaz) latin proverbium szerint (malum notius quam bonum ignotum) az ismert rossz jobb, mint az ismeretlen jó, és milyen jogon keresnénk azt a magyar diákot, akit érdekelt volna valaha Diderot mondata: amit soha nem vontak kétségbe, az nincs bebizonyítva, és aki ennélfogva arra a következtetésre jutott volna, hogy a magyar iskolákban tanított magyar történelem egyetlen tételét sem vonták soha kétségbe.

Amit itt néhány mondatban leírok, azt egy 400 oldalas könyvvel bebizonyítottam, a könyvnek a jelen pillanatig nem akadt kiadója (lásd fortélyos félelem), talán majd most… Egyelőre csak annyit kérek, fogadják el ezeket a szikár mondatokat bizonyítható (és már bizonyított) tényeknek. A mi népünk ősei elindultak a mai Kína észak-nyugati sarkából, és 6-6500 év alatt, itt-ott hosszabb rövidebb időre meg-megállva megtettek körülbelül 4000 kilométert a Kubán-Don közötti területig. Ott letelepedtek. És onnan 40-50 év alatt, még egyszer: 40-50 év alatt  eljöttek ide, a Kárpát-medencébe. A 6500 év alatt megtett 4000 kilométernek nagyjából a felén, 2000 kilométeren 40-50 év alatt végigszáguldottak. Miért ez az eszeveszett rohanás? Hová? Nem üldözte őket senki. Ott a Donnál találkoztak egy osztrogót nevezetű néppel, tőlük láttak és hallottak olyan dolgokat, amik arra késztették őket, hogy fölkerekedjenek, és elfussanak a később Kárpát-medenceként ismerhető földig. Itt megálltak, és várták, hogy a felderítőik találjanak egy helyet innen nyugatabbra, ott, ahol ezek a felderítők a saját szemükkel látták mindazt, amit a Donnál megcsodáltak. Ezt a kíváncsiságtól lelkes utazásra lendült, körülbelül 100-120 ezer embert aztán előbb egy István nevű primitív despota nyomorította rettegővé és beletörődővé, majd jöttek sorba az ilyen-olyan, szent vagy nagy utódok, akik ezeket a szerencsétleneket megtartották mentálisan annak, amik mindig is voltak, amiből egykor ki akartak törni: ázsiainak.

Ez a nép ezer év alatt beletörődött abba, hogy soha nem fog eljutni Európába, hogy mindig másodrendű marad az általa „szerencsésebbnek” vélt népekhez képest, hogy idegen vagy saját nemzésű despoták fogják szívni a vérét, nem érdekelte, hogy 150 évig a törökök zsigerelték ki, nem vette észre, hogy csak el kellene fogadnia azt a nyugatról jövő segítséget, amit a „Szent” Istvánként rajongott, hihetetlenül primitív autokrata utasított el először a maga sértett, mindenkinél nagyobbnak és nagyszerűbbnek vélt ostobaságából, nem észlelte, hogy az összevissza hazudozó elöljárói csak a mind mélyebbre süllyesztett butaság sötétségét sűrítik a gyalázatos hízelgésekkel.

Mondom, kizártnak tartom, hogy Magyar Péter mindezt tudta alig több, mint két évvel ezelőtt. Éppen ezért tartom elképesztőnek, amit tett. Egy folyamatosan lengetett magyar zászló, és annak hangsúlyozása, hogy ez egy gyönyörű ország, túl kevés az apátiából való kibillentéshez, még azzal megtetézve is, hogy a „magyar emberek” mit érdemelnek, mert ezekkel a lényegükben üres, felületi érzelmeket éppen csak megpiszkáló szólamokkal már eddig is mindenki megpróbálkozott.

Ha van kedvük, gondolkozzanak el azon, mit tett Magyar Péter, méghozzá úgy, hogy a „marketinget” meg „politikai éleslátást” és az ezekhez hasonló marhaságokat elvetik, mert ezeknek semmi keresnivalójuk a lényeg megtalálásában. Ha esetleg nem lelik a magyarázatot, fogadják el azt a némileg leegyszerűsítő, de legalább hitelesnek látszó tételt, hogy ez a világtörténelem egyik legbámulatosabb, példa nélküli tette volt. És éppen ez az, amiért egyelőre elvetem annak a lehetőségét is, hogy a folytatás ne ehhez illeszkedő legyen…

Ceterum censeo a csúti rémet börtönbe kell zárni, életfogytiglan.

Stílustalanság

Az egyre súlyosbodó aszályhelyzet, valamint a folyóvizeink és a talajvíz kritikusan alacsony szintje miatt felkértem a leendő TISZA-kormány élő környezetért felelős miniszterét, Gajdos Lászlót egy azonnali rövid- és középtávú vízügyi cselekvési és kommunikációs terv összeállítására.

Ezt írta a miniszterelnök sajátkezűleg. A baromian ostoba, tehetségtelen, botfülű, érzéketlen magyar sajtóban ez úgy jelent meg, hogy "utasította" meg "felszólította" Gajdos Lászlót. Nem, a fene egye meg ezt a süket bandát. Ez a neveletlen büdös furkó volt miniszterelnök szóhasználata. Meg ezek szerint azoké az "újságíróké", akiknek egy baromfiszaros udvar volt a gyerekszobájuk. Vagy valami hasonló.

A szavaknak jelentésük van - miket nem mondok, ugye? A szavak által megjelenített stílus viselkedést, erkölcsi minőséget, egyéniséget, alkalmazkodási képességet fejez ki. Nem vagyok kíváncsi a magyar "újságíró" népség stílusérzékére. A jövendő miniszterelnökére annál inkább. Leírtam többször, ő nyilván nem hibátlan, de egyelőre - legalábbis szerintem - a pozitív tulajdonságai, tettei, mondatai a meghatározók. Az "újságírók" torzításai sokkal többet ártanak, mint amekkora az illetők valós súlya.

Legalább idézni tanulnának meg.

Ceterum censeo a csúti rémet börtönbe kell zárni, életfogytiglan.

Összeférhetetlenség

Vannak, akik aggódnak amiatt, hogy egy kormánytag és a miniszterelnök között családi kapcsolat van. Ez érthető és a helyzet nekem is komoly dilemmát okozott.

Ezt a magyar miniszterelnök írta  (jó, a következő, mert még nem esküdött fel, húzzuk csak az időt mindenféle baromsággal és aljassággal).

Megpróbáltam visszaemlékezni 1986-ra, hogy okozott-e nekem komoly dilemmát behívni a Rádióba a kisfiamat. Az iskolakezdésről szólt a Betűtenger című műsorom, Milne versével, a Hatévesek lettünkkel akartam indítani. Akkor lett elsős az idősebbik fiacskám. Akkor már túl volt egy tévéfilm főszerepen (legjobb gyerekszínész New Yorkban), több más szerepen is, tudott írni-olvasni, nagyon szépen, hibátlan artikulációval beszélt, nagyon édes kisgyerek hangja volt, ezen kívül elég alaposan ismertem, mondhatnám soha életemben senki nem állt olyan közel hozzám, mint ő meg az öccse, tudtam pontosan, hogy abszolút alkalmas a feladatra. Azt is valószínűsíteni lehetett, hogy nem találnék nála alkalmasabbat... Nem, azt hiszem, nem okozott komoly dilemmát.

A főosztályvezető-helyettes bejött a szobámba, és helytelenítésének adott kifejezést, mondván, meghallgatta a Betűtengert, benne a fiammal mint szereplővel. Nem volt a főnököm, mert úgynevezett főmunkatársként - jogilag - az elnöktől is legfeljebb javaslatot kellett meghallgatnom, de a műsorommal szabadon rendelkezhetett. Béluskám, mondtam én, adás szombaton, van még négy nap. Ha addig találsz egy gyereket, aki a színész szakmában ismertebb és elismertebb, mint az én fiam, aki jobban elmondja a verset, akkor azzal a gyerekkel újra felveszem és kicserélem. Azt mondta, biztosan nem talál, az egész úgy jó, ahogy van, jobb nem lehetséges, de ez akkor is összeférhetetlen. Aha. Mivel? A főosztályvezető-helyettes bambán nézett rám, nem értette a kérdést. Mi nem fér össze mivel? Hát hogy a nevem meg a fiam neve... Mondtam, nézd Béla. A produkció minden esetben önmagát minősíti. A kisfiam nem azért került bele a műsorba, mert az én fiam, hanem mert a feladat megoldására a legalkalmasabb. Nekem ebben annyi a dolgom, hogy én ismerem őt, én tudom kiválasztani, a többi az ő dolga meg a közönségé. Az én dilemmám elsősorban az, hogy kiadok-e a kezemből egy gyengébb minőségű munkát csak azért, mert a legjobb minőséget olyan képes nyújtani, akivel családi kapcsolatban vagyok. Ha a produkció jó, senki nem fogja azt mondani, hogy naná, a szerkesztő kölyke. Összeférnie a munka minőségének kell azzal, aki a munkát elvégzi. Ha az rendben van, nincs és nem is lehet szó összeférhetetlenségről.

Bizonyos idővel később a gyerekirodalomról szólt egy másik műsorom, Tamkó Sirató, Weöres, Janikovszky, Lázár Ervin műveiről. Akkor már senki nem kérdezte, miért az én kisfiam mond Lázár Ervin mesét. Pedig ott volt csak az igazi "összeférhetetlenség": Ervin a fiaimnak dedikálta a könyveit, nem nekem, ők hárman igencsak szerették egymást.

A legelején idézett esetben mindössze annyi történt, hogy a leendő miniszterelnök kiválasztotta az általa ismert legalkalmasabb embert egy feladat elvégzésére. Ha a kiválasztott majd - mégegyszer majd - nem megfelelő produkciót nyújt, akkor lehet mindenféléket mondani. Pedig akkor is csak arról lesz szó, hogy a miniszterelnök rosszul választott. A nepotizmus vádja akkor áll meg, ha nem váltja le, hanem tömi pénzzel és mindenféle kiváltságokkal. Az üggyel kapcsolatban összeférhetetlenséget károgni most, egyszerűen csak előítélet. Ami alig valamivel rondább érzemény a nepotizmusnál...

Ceterum censeo a csúti rémet börtönbe kell zárni, életfogytiglan.

P.S.: Magyar Péter elfogadta miniszterjelöltje lemondását. Én elfogadom azt, amit ő tett. Miközben az utolsó betűig fenntartom, amit itt fentebb írtam, legföljebb hatványra emelem az  előítélet fogalom érvényességét. Magyar Péter hagyta győzni ezt az elég áporodott, utálatos érzeményt - elismerem, lehet, hogy jól tette...