Az egyházügyről

Ezt az alábbi mondatot a minap másoltam ide, nem emlékszem az illető nevére, aki ezt kieresztette magából. A jellemtelenség egyik megnyilvánulási formája az a viselkedés, ami köszönet és lojalitás helyett fröcsögni kezd a segítő befogadóról. Természetesen itt is vannak nagyságrendi különbségek, mint például egy falusi budi és egy világháborús latrina között. A hajdani Soros-ösztöndíjas, aki a szó szoros értelmében az életét köszönheti Soros Györgynek, ő a latrina. Ez a kis tiszás budi csak nagyon büdös, de voltaképpen ártalmatlan, ez büszkélkedett az alábbi mondattal: 

„Egymagam alkottam meg a Tisza egyházügyi programtervét..."

Egy ilyen programterv "megalkotása" nem lehetett különösebben megerőltető. Ha történetesen engem kérnek meg erre a "megalkotásra", elég gyorsan elkészülök vele: néhányszáz évvel ezelőtt, a felvilágosodás korának egyik legszebb, gyakorlatban azonnal alkalmazandó elve a szekularizáció volt, azaz a szétválasztás, egyház és állam egymástól való függetlenségének manifesztációja. A Tisza nevű formáció vélhetőleg és remélhetőleg Magyarország kormányát fogja adni, az állam megtestesítőjét. Mint ilyennek, az égvilágon semmi köze nem lesz semmiféle egyházhoz, és mint ilyennek, az égvilágon semmiféle programja nincs az egyházak működését illetően. Olyan függetlenek lesznek egymástól, ami a különben kényes és többnyire árnyalt fogalom, a függetlenség tökéletes példája gyanánt hirdethető - a magyar államtól az egyház azt csinál, amit akar, élhet a hívek adományaiból vagy elszegényedve megszűnhet, a szabadsága úgyszólván végtelen. Egy bizonyos: az állam semmi módon nem szól bele az egyházak működésébe, amíg azok tartják magukat a törvények előírásaihoz. Azaz például fizetik az adót, mint minden más szervezet, de különben az állam pénzt nem fogad el az egyházaktól. Persze nem is ad. Egyetlen fillért sem. Iványi Gábortól azonnal átveszi az ő közösségét, minthogy a szegények és elesettek gyámolítása természetesen állami feladat, mely funkcióhoz az égvilágon semmi köze nincs semmiféle vallásosságnak és semmiféle felekezetnek, Iványi Gábort természetesen hálás köszönetének nyilvánítása mellett felkéri a szervezet további vezetésére, azzal a kikötéssel, hogy a működtetésben említés, utalás sem tétetik semmiféle vallási elméletre. A nemzeti kultúra részét képező épületek karbantartása természetesen ezentúl is az állam feladata, ahogyan eddig is az állam adta a pénzt az egyházak melldöngetéséhez. Az egyházaknak természetesen ehhez semmi köze nincs...

Nagyjából ennyi az "egyházügyi programterv". 

A bűn az bűn marad

Elmondom, leírom ezredszer: bocsánatot kérni akkor helyénvaló (és esetleg elfogadható, megbocsátással nyugtázható), ha valaki valakinek véletlenül a lábára lép, vagy a tömegben véletlenül meglöki. Ugyanezen tettek szándékos elkövetéséért már fölösleges bocsánatot kérni. Nem megbocsátható ugyanis.

Az összes többi, szándékosan elkövetett ártásért bocsánatot kérni arcátlanság, én - amilyen indulatos vagyok - pusztán a bocsánatkérés aktusáért húznék le egy akkorát, hogy az sokáig emlékezetes maradjon. A tettről akkor még nem beszéltem.

P.S.: Lázár Jánosnak a vécépucoló cigányokról szóló aljassága után - ha képes egyáltalán a fenti, egyszerű mondatokat megérteni (alkalmazni nem szükséges, ahhoz legalább egy náci sturmführer erkölcsi érzékének a szintje volna szükséges)

Szó, szó, szó

2021 szeptemberében házasodott össze Várkonyi Andrea és Mészáros Lőrinc – ennek immár lassan négy és fél éve, az üzletember azonban máig örömmel lepi meg feleségét a jeles alkalmakon.

Tetszik látni rögtön, első pillantásra, mi a baj ezzel a mondattal? Segítek. Egy szemantikai és egy stilisztikai... na hogy is mondjam - ezek nem hibák, hanem kártékony, ostoba otrombaságok, nevezzük talán rontásnak vagy zavarosfejűségnek. Az okozott kár lassan felmérhetetlenné nehezedik, ahogyan a magyar újságírásnak becézett iszonyatos és általános dilettantizmus beleeszi magát az ország népének hasonlóképpen romló tudatállapotába. A szemantikai, azaz jelentéstani bődület: az "üzletember". A szótól különben is viszolygok, van benne valami csirkefogást magába foglaló pejoráció, nekem finoman szólva gyanús alak az, akinek ez a foglalkozása, olyan ködös sumák, miért nem mondja meg tisztességesen, mi a munkája, ha egyszer azt kérdezik. Dehát úgy látszik, van olyan beszédhelyzet, amiben még ez a sipista fogalom is túlságosan elegánsnak minősíthető: midőn egy félanalfabéta, borzalmasan buta homo erectus-t neveznek "üzletembernek", aki nyilvánvalóan még azt sem képes felfogni, hogy amit tesz, az minimum 25 év fegyházzal büntetendő cselekedetsorozat, akit egy adekvát bírósági ítélet inkább a gyengeelméjűek közé küldene reménytelen kimenetelű kényszer gyógykezelésre, mint börtönbe. Üzletember...

A stilisztikai, azaz a nyelvi kifejezésmódokat tárgyaló tudományág ellen elkövetett merénylet maga az egész mondat. A stílus, azaz a nyelvi eszközök használata alapvetően megpróbál publicisztikai jelleget ölteni, azaz közöl, tudósít egy eseményről, mozzanatról, élethelyzetről, némi bulváros "fennköltséget" keverve az álobjektivitásba. A Horthy-korszak hírlapi kínálatában az ilyesmi a "társasági hírek" rovatban jelent meg, a "földbirtokos és szíve választottja így ünnepli a boldogító igen évfordulóját", félkövérrel szedett, kétsoros cím alatt. Korunkban és országunkban odáig süllyedt a tömegközlés színvonala, hogy ez a fenti mondat egy magát normális újságnak képzelő "napilapban" jelent meg a valódinak beállított hírek között Várkonyi Andrea megmutatta, mit kapott Mészáros Lőrinctől az 52. házassági hónapfordulójukra címmel. Holott  miről van szó? Egy fent már röviden jellemzett köztörvényes bűnöző, akinek a kártételét csak a legócskább gazemberek mércéjével lehet mérni, valamely alkalomból hihetetlenül ízléstelen, piros-fehér-zöld virágcsokrot vett egy viszolyogtató erkölcsű, az emberi társadalomból messzire száműzendő, a női nemet undorítóan bemocskoló lénynek. Tessék mondani, mekkora ennek a bulvárhír értéke? Miféle szennylap az, amelyik hivatva érzi magát ennek a közlésére?

Már csak egy kérdés maradt. Fentiek megérdemelnek akkora figyelmet, amekkorát én most rájuk szántam e hosszadalmas eszmefuttatással? Első pillantásra egy fenét. 

Dehát időről időre le kell írnia valakinek, hogy a szónak jelentése van. Akkor is, ha ezzel egyre kevesebben törődnek, ha éppen ennek következtében ezt a jelentést azért sem tartják fontosnak, mert nem értik. Hogy az avatatlan lelkiismeret múló és színehagyott látszatát semmiképpen nem nevezzük üzletembernek. Még gúnyos szándékkal sem.

P.S.: Most jut eszembe, azért van itt még egy kérdés: a másik dermesztően buta alak, akinek a pénzét a gazellaarcú gázszerelő néhány éve látványosan elkezdte szórni, vajon miért tűri ezt a pazarlást? Jó, a rabolt ezermilliárdokból bőven telik rá, de akkor is, egy ilyen primitív parasztproli két forintot sem ad ki szívesen, nemhogy jachtokra meg óceániai utazásokra elherdált milliárdokat... Elképzelem a reszkető, kezét tördelő gázszerelőt, amikor az első százmilliókat vette ki nagy barátjának a kajmánszigeteki bankjából, amint próbálja felfogni viszolyogtató erkölcsű kis feleségének a kérdését: mit gondolsz, merne megmukkanni, mikor közlöm vele, hogy másnap tele lesz a hazai és a világsajtó az ő gazdagságának a részleteivel? Mit gondolsz, ő nem nyomoztatta le az esküvőnk előtt azokat az elzárt írásokat, amik a világlapok trezorjaiban várnak arra, hogy én felszabadítsam a titkosítást?...

A kormányzás és az emberiesség ellen elkövetett bűnök

Kapitány István: A kormány sorozatos hibái lefele tartó spirálba taszították az országot

Impozáns a munkájáról szóló adatok sora, nyilvánvalóan a gazdasággal foglalkozók legjobbjai közé tartozik, a Tisza nem választhatott volna megfelelőbbet. Egy ilyen embertől kiváltképpen hervasztó a fenti mondat.

A hiba valamely tevékenység folytatása közben elkövetett tévedés, rontás, nem a cselekvéssorhoz illeszkedő tett. Hibát nem lehet általában elkövetni, csak egy meghatározott okkal egy meghatározott cél felé törekvés során, ami a favágástól az akadémiai disszertáció megírásáig terjed. Kapitány István nem mondja ki expressis verbis, de így is félreérthetetlen, hogy ő arról beszél, a kormány a kormányzás terén követett el sorozatos hibákat - Kapitány István nem az első, aki ezt a mondatot így mondja ki.

A kormány (nevezzük így, ha már a PC - azaz a "politikai korrektség", más néven az ostoba ferdítés, hazudozás - szabályai szerint ezt a konglomerátumot nem bűnszövetkezetnek definiáljuk, ami a pontos kifejezés volna) semmiféle hibát nem követett el a kormányzás terén, nem is tehetett semmi ilyesmit, minthogy soha egy pillanatig sem végzett efféle tevékenységet, soha egy pillanatig sem volt célja, hogy efféle tevékenységet végezzen. A "kormány" hibátlanul teljesítette a maga által maga elé tűzött feladatot: a magyar nemzetet, bővebben kifejtve a népet, államszervezetet, kultúrát, nyelvet kirabolta, erkölcsileg és jelentős részét effektíve legyilkolta, a magyar nemzet különben sem túlságosan magasra értékelt reputációját a maga szellemi színvonalának bűzös mocsarába süllyesztette, a magyar nyelvet beszélőket és magyar nevet viselőket kitette a környező világ megvetésének, hiánytalanul végig sértette a bétéká össze paragrafusát, olyan társadalmi, gazdasági és kulturális nihilbe taszította az országot, amilyet sem a nácizmus, sem annak variációja, a fasisztakommunizmus nem volt képes előállítani, igaz, nevezetteknek nem is volt célja fentiek teljesítése. A világtörténelemben ugyanis még soha nem fordult elő, hogy egy születési rendellenesség, egy szociokulturális torzulat eljusson olyan pozícióig, amelyből bosszút állhat egy egész népen. Az ilyen lények kitermelésében ezeréves hagyományaink vannak, a magyar történelem sorsfordító figurái valamennyien a legrosszabb minőségű szervesanyagból voltak összerakva, de olyan szerencsétlen tákolmányt, mint a jelen despotája, még Mary Shelley sem tudott kitalálni. Az öröklődés három meghatározó komponense, a genetika, az imprinting (bevésődés, rögzült minta) és a szociokulturális öröklődés (kíváncsiság, érdeklődés a világ még nem ismert dolgai iránt, az egymásra utaltság felismerése, az együttműködés kényszere) nyilván számtalan emberfélében (hominidae) alakul olyan kellemetlen eleggyé, ami az egyedet lényegében alkalmatlanná teszi bármiféle együttélésre. A sértődöttség, a gyűlölet és a bosszúvágy is nyilván számtalan emberféle példányban sűrűsödik időről időre kitörő indulattá. De mindez az exhibicionizmus, a féktelen hatalomvágy, a gyilkolás ösztönének kötőanyagával összegyúrva már sokkal ritkább, és egy többé-kevésbé egészséges társadalomban olyan mértékig feltűnő, hogy ez a tulajdonságkonjunkció idejében életfogytiglani fegyházba juttatja az effajta alanyt, és semmi esetre sem a miniszterelnöki hivatalba. Az már szinte természetes, hogy amikor egy ezeréves nyomorban tartott, szánalmasan vergődő nép kitermeli magából ezt a képletet, az vonzza magához a hasonlóan rossz minőséget, a rogán-, szíjjártó-, kövér-, lázárféle primitív ócskaságokat, és ez a hitványságlerakat maga alá rondítja a fent leírt produktumot.

Az viszont nem természetes, ha ezt bárki a "kormányzás" címszó alatt említi. Attól félek, hogy amíg nem tisztázzuk ezeknek a fogalmaknak a jelentését, addig a következmények sem adekvát módon illeszkednek az elkövetett tettekhez. Egészen más büntetőjogi következményei lehetnek ugyanis egy "hibás kormányzásnak", mint annak a borzalmas rombolásnak, amit egy bűnszövetség szervezetten követett el harminchét-harmincnyolc év alatt, de különös kegyetlenséggel a legutóbbi tizenhat évben.

Talán nem mindenki számára világos, ezért ideírom: az április 12. után következő bármiféle változás alapja nem a gazdaság, az iskola- és egészségügy rendbehozása, hanem az azonnal elindított büntetőügyek nyomán kiszabott tényleges életfogytiglani fegyházak száma. Az említett változásokat kizárólag egy hiteles kormány lehet képes megvalósítani, a hitelesség fundamentuma pedig annak az elvnek a manifesztációja, hogy minden tettnek van valamilyen következménye, ennélfogva minden bűnnek kell hogy legyen büntetése. Ennek a meghirdetése pedig elsősorban néhány kitüntető pozíció felelőssége: a fent nevezett Kapitány Istváné például, Magyar Péter, Hegedűs Zsolt és a még meg nem nevezett oktatásügyi- és igazságügyi miniszter mellett. 

A Szilágyi

Most olvastam a neten, hogy tavaly decemberben volt egy Prima Primissima díjátadás, ott Szilágyi János is nyert. Föl kellett volna hívnom, de nem tettem, az a helyzet, hogy nem kísérem figyelemmel az efféle közéleti eseményeket. A gratuláció gyenge pótlásaképpen ideteszem egy közel hatéves jegyzetem részletét, Ha nem tudsz veszíteni... címmel 2020 áprilisában volt itt a Jóreggelt Európában:

Tegnap láttam egy tévéműsort, arról jut eszembe. A 84 éves Szilágyi Jánossal készült egy egész jó anyag, végignéztem. Sosem számoltam, mettől meddig, olyan 40 éven át dolgoztam vele, pontosabban készítettem úgy műsorokat, hogy ő volt a riporterem. A legtöbbet ezek közül eleve rá alapoztam.

Elég hamar kezdtem beszélni a rádióban, 16 éves koromban (1959) már bemondó voltam a Magyar Rádió olasz szekciójának a műsoraiban, a Ciao című ifjúsági magazinba riportokat készítettem, telefonos műsort vezettem (még Szicíliából is kapcsoltak gyereket is meg öreg parasztot, meg is izzasztottak), és attól kezdve mindig volt valami, ahol nemcsak szerkesztettem, meg is szólaltam. Azaz volt időm elhelyezni magam a rádiós értékrendben. Elég hamar megállapítottam, hogy nem vagyok jó riporter, egyszerűen azért, mert a jó nem olyan, amilyen én vagyok. A baj csak az volt, hogy a kínálatban nem volt olyan, aki megfelelt volna annak, amit jónak tartok. Egyet kivéve. Ez volt Szilágyi. Egyszerűen élvezet volt dolgozni vele. Mindig sikerült meglepnie, mindig tett valami olyat, ami váratlan volt, némelykor például azzal, hogy nem szólalt meg, amikor már mindenki más megszólalt volna. Kérdezett, amikor más még a gondolkodásig sem jutott el, állított, amikor más kérdezett volna… ezzel például iskolát teremthetett volna, ha akad egyetlen ember is, akit érdemes ebbe az iskolába járatni. Soha nem provokált. Megértő volt és türelmes, amitől a riportalanya, akit fel akart bosszantani, majd’ megőrült. Nem szemtelenül volt megértő, még csak nem is  ironizált, valahogyan mégis nyilvánvaló volt, hogy az alannyal valami baj van, hogy az úgy nem fog menni, ahogyan az alany megpróbál mellébeszélni.

Szilágyi is szeretett játszani. Sosem versenyzett. Mások szerettek volna versenyezni vele, szerintem ezt ő észre sem vette. Most jöttem rá, mi voltaképpen végigjátszottuk a közös életünket. Arra nem emlékszem, ez akkor tudatos volt-e. De az mindegy is.

Valószínűleg jellemkérdés, tud-e valaki veszíteni. Van az a hülye mondás, miszerint a jobbtól kikapni nem szégyen. Nem a fenét. Az a szégyen. Tudniillik miért jobb az, akitől kikaptál? Tehetségesebb? Az baj. Azzal ugyanis nincs mit tenni. Sokak szerint a tehetséget lehet pótolni szorgalommal, de nézetem szerint megette a fene azt a versenyzőt, aki csak a szorgalmával tud nyerni. Fülöp Viktor nem lehetett az Opera legjobb táncosa, mert ott volt Rab István. Puskás Ferenc soha nem lehetett volna a legjobb magyar futballista, amíg itt volt Kocsis Sándor. Cseh László mindig csak második lehetett Phelps mögött – szörnyű sors az örök második szerepe, ha valaki versenyezni akar. Ha nem bír örülni annak, hogy lát valakit, aki a saját szakmájában kiváló.

Nem tudom, például Szilágy János tisztában volt-e azzal, hogy ő a legjobb. Ráadásul kiemelkedően, utolérhetetlenül a legjobb. De akár tisztában volt vele, akár nem, nyilván nem érdekelte.

Ne tessék azt hinni, hogy én nem becsülöm a versenyző alkatú embereket. Akik például valószínűleg nem tudnak veszíteni, legalábbis rosszul tűrik.

Én csak nem szeretek versenyezni. Úgy, ahogyan azt manapság kell.

P.S.: Úgy emlékszem, 1966-ban adta az ötletet Gonda János, hogy csináljunk egy hírekből, riportokból álló, sok zenével szóló jazzműsort. Szilágyit akkor kértem először riporternek, tudtam, hogy szereti a jazzt - talán Garai Attilával beszélgetett vagy Kőrösivel... mit tudom én, de az bizonyos, hogy az volt az első közös munkánk.

De szép lesz, ha végre eltűnnek

A fiatal "demokraták" elnevezésű erőszakos, baromian ellenszenves hőbörgőktől az első pillanattól kezdve undorodtam. Nem kellett nagy ész ahhoz, hogy az úgynevezett rendszerváltás jobboldalinak is ostoba újnyilas pártjai között valaki felfedezze a legellenszenvesebbet, a magyar történelem egyik legkártékonyabb politikus sírásójának, az első szabadonválasztott miniszterelnöknek a kedvenceiként ricsajozó "egészséges vidéki ifjakat".

Na ezekhez sikerült most leérkezniük a gödör mélyére a déká elnevezésű, totálisan elbutult gyülevészeknek.

Molnár Csaba: Kizárt, hogy a DK ne induljon a választáson

A megátalkodott butaságnak ez a szintje azért nagyon bosszantó, mert a felkavarodott gyomor okozta rosszullétnek nincsenek variációi, amik megkülönböztetik a fasiszta fiatalokat a magukat csökönyösen "baloldalinak" nevező, a fiatal "demokratáktól" egyre kevésbé különböző nyüzsgöncöktől.

Dekrétumok

A minap ejtettem néhány szót a nemzetközi jogról. Említettem, hogy nem értek hozzá, a különféle jogi vizsgáimban nem volt helye, minthogy igazságügyi szakértőként csak a magyar jog alapján működtem. Ezért most tényleg csak kérdéseket teszek föl mint ennek a diszciplínának a többé-kevésbé művelt laikusa.

Megy a huzakodás a Benes-dekrétumokról. Kérem, nézzék el nekem, ritkán engedek meg magamnak ilyesmit, de annyira undorodom az egész óvodás homokozóvödör egymás kezéből való kitépkedéstől, hogy még utánanézni sincs kedvem adatoknak, tényleg csak a lényegre szorítkozom. Lévén valamelyest érintve családilag, nem bőgöm meg az ügyet, az egyik nagymamám Nagytapolcsányban született 1898-ban Balis Annamária néven, magyarnak tartotta magát. Szlovákia mint olyan akkor még nem létezett, ahogyan még jóideig nem, az Osztrák-Magyar Monarchia része volt, néhány "nagyszájú" (nagymamám kifejezése) hangoskodott ugyan, hogy a szlovák így meg úgy, de nem volt az komoly, a többség rendben lévőnek tartotta az életformájukat. A nagymamám a húgával "tótul" beszélt, minthogy a Felvidék jórészt kétnyelvű volt, amit a történelemből is tudunk, a Kossuth-család az ebédlőasztalnál mindig szlovákul társalgott, amíg Lajos fiuk föl nem fedezte magában a nagy magyar hazafit...

A Benes féle hőzöngés Csehszlovákia nevében vált hírhedtté, aligha tévedek nagyot, ha úgy vélem, ezek az elnöki rendeletek a csehszlovák államiság megalapozását jelentették. Minthogy 1945-ben sem Csehország nem létezett, sem Szlovákia, utóbbi 1993-ig egyáltalán soha, a szlovák nemzetiség volt, nem nemzet, állam, ország. Ilyenformán az történik, hogy egy sok évtizeddel később létrejött állam visszamenőleges törvényt hozott, valami olyasfajta rendeletre hivatkozva, aminek semmiféle jogfolytonossága nincs. Ezt pedig már a római jog is tiltotta, nem tudok róla, hogy azóta bárhol megváltoztatták volna. Kitaláltak netán most valami új szabályt? A sok ócska dumából melyik paragrafus tekintendő dominánsnak?

Sokszor elmondtam annak idején a rádióműsoraimban is, Csehország egy bő évezrede létező európai ország, jórészt saját európai történelmi múlttal, Mozart nem véletlenül oda vitte bemutatni jelentős műveit. Bár a csehek mostanában éppen nem ehhez méltón viselkednek, vélhetőleg hamar elzavarják a saját nyavalyás politikusaikat - egyelőre nem hallottam, hogy emlegetnék a Benes dekrétumokat. Az a sosem létezett Szlovákia széthazudott, fölösleges kisebbrendűségi komplexusából származó szájtépés következménye, verik a szűk kis mellüket, ahelyett, hogy megbecsülnék a friss államiságukat, amiért mellesleg egyetlen önálló lépést sem tettek, és hagynák hogy én például mosolyogva örüljek nagymamám szülőföldjének a sikereit látva.

Jogász hölgyek és urak, nem kellene legalább kérdéseket föltenni?

A rend kedvéért

Láttam egy bejegyzést, hogy január 14-én született Szakács Eszter, emlékezzünk rá, 2014-ben halt meg.

Nem fontos, amit most leírok, legföljebb az adatok pontosságát makacsul hirdető mentalitásom parancsolja, hogy szóljak: Emőke volt a neve születésekor, nem Eszter. Még harmadéves főiskolás korában is. 

1965-ben a mai Thália színház lett a lebontott Nemzeti Színház játszóhelye. Egy tavaszi napon mentem be a Televízióba (akkori munkahelyemre), korán volt még, gondoltam, teszek egy kis kitérőt, benézek Az ember tragédiája összemondó próbájára, meglátogatom Emőkét, kicsit izgult, hogy érzi majd magát nagyszínpadon - az akkori főiskolások, harmadévesek és negyedévesek statisztáltak a Tragédiában, Emőnek mintha lett volna egy mondata a Római színben, szép mély hangját az egész tanári kar csodálta, így lehetett, hogy bár csak harmadéves volt, ő kapott szöveget, ami a főiskola íratlan szabályai szerint legalábbis szokatlannak számított, negyedéves kor előtt a növendékek tényleg csak statiszták lehettek. Mire a színházba értem, vége volt a próbának, siettem megkerülni a háztömböt, a Petőfi színház (azt hiszem, a név még maradt) művészbejárója a Hajós utcára nyílt, Emő már ott várt, szóltak neki a lányok, hogy láttak a nézőtérről kimenni, biztos mindjárt itt leszek. Indulnak névnapot ünnepelni, tartsak velük...

Akkor ilyen volt

Mire negyedéves lett, elsodort az élet egymás mellől minket, nem tudom, mikor lett Eszter és miért. Egyszer valamikor találkoztunk, kérdezte, miért nem szeretem az Eszter nevet, mondtam, a nevet kifejezetten szeretem, azt nem, hogy őt így hívják. 

Rendezőként még hívtam a Rádióba néhányszor, akkor is olyan furcsa volt, hogy amikor a bemondó lekonferálta a szereposztást, azt olvasta: Szakács Eszter...

Halljátok, hogy dübörgünk?

Nem félek attól, hogy ötleteket adok a csúti brigantinak, ezért merem leírni: van egy olyan lehetőség, amivel a hátralévő három hónap alatt akár meg is úszhatná a vereséget és a vele járó életfogytiglant, vagyonelkobzást. Csak egy újabb pálfordulás (gyakorlata bőven van), megtagadja az eddigieket (ebben is otthon van), visszaadja az elrabolt ezermilliárdokat, 24 óra alatt intézkedik az EU-val elmérgesített helyzetek megszüntetéséről, börtönbe záratja az ostoba csatlósait, szakemberekkel irányíthatóvá változtatja az ország gazdaságát, elindítja az iskolarendszer reformját... meg mindenféle ehhez hasonló. Egy hét alatt rendbe lehet hozni 35 év dúlását. Majdnem minden retorziót elháríthatna, eddig úgy is csak a gazellaarcú gázszerelő használta az összerabolt vagyont, egy ország kedvelné meg (én nem), kimutatkozhatna a fasiszta párttársainak, emberek rokonszenvét kapná helyette... Ugye, milyen egyszerű? Nincs ebben semmi utópisztikus, abszolút reális cselekedetsor, úgy vonulna be a világtörténelembe, mint eddig senki, a kágébés nyugodtan kiteregethetne, vége lenne a zsarolásnak... Na jó.

Van egy analóg, de sokkal egyszerűbb eset, azt is ideírom, csak előbb egy idézet:

Dobrev Klára (ma, 2026. január 13-án): „Készen állunk április 12-én a kormányváltásra! Leváltjuk ezt a kormányt.”

Ez egy ugyanolyan bornírt megnyilvánulás, amilyet a kormányoldal produkál minden percben, az egyetlen különbség, hogy ez egy hajdan rokonszenves, értelmes embertől származik, aki az elmúlt hónapokban változott át totálisan érthetetlen, nyilvánvaló ostobaságokat folyamatosan egymásra halmozó tévelygővé. Neki csak annyit kellene tennie, hogy miként Vanek úr inti le a káplárt, ő is kiáll, és azt mondja: állj az egész, a DK ezennel bejelenti, hogy nem indul a választásokon, hanem beáll Magyar Péter mögé. Szeretnénk hinni, az a bizonyos "baloldal", amit sűrűn és teljesen anakronisztikusan emlegetek, valahogyan majd feléled - alkalmazkodva a korhoz -, de ennek most nincs semmi értelme. Találkozunk április 12. után.

Lehet, hogy ez is reménytelen? A megátalkodott elbutulás visszafordíthatatlan?

Meghalt a Hidas

 

Ők voltak a Rádió. Ők meg a Schlotthauer a nagy Mercédesszel. Meg a Gajdos-Kosárszky keverős-magnós duó, meg Kiss Laci a Borlay Kingával. Általuk szólt az, amit én kitaláltam - nem tudtam olyat kitalálni, amire ők azt mondták volna, hogy nem lehet. És nem is ez volt a legfontosabb, nem az, hogy a legtökéletesebb hangot tudták előállítani a keverőasztalon meg a magnókon, a Kudelsky-től kezdve a Revoxon át a 24 csíkos Studerig, hanem a biztonság, amit már a puszta létükkel jelentettek. Kimentem velük külsőre vagy bementem a stúdiójukba (igen, az övék volt, én ott mindig csak vendég lehettem, ők voltak otthon), attól kezdve nem lehetett kérdéses, jó lesz-e, amit csinálok. Nemcsak azért, mert tökéletes munkára számíthattam, ami a hangot illeti, hanem mert szóltak. Ha hülyeséget akartam, ha valami elkerülte a figyelmemet, szóltak, leálltak, újra vettük. Úgy is mondhatnám, kitüntettek azzal, hogy figyelmeztettek, mert kedveltek. Nem szóltak akárkinek. Azt ki kellett érdemelni.

A Dramaturgia (Rádiószínház) dramaturgjainak nemcsak a hangjátékkészítés volt a feladata, mi döntöttük el azt is, hogy valamely színház előadását felveszi-e a Rádió, felosztottuk egymás között, melyik színház melyikünkhöz "tartozik". Az enyém volt Pécs, Debrecen, Miskolc, Békéscsaba, a Gyulai Várszínház, Pesten a Víg, a Thália, Újvidéken (Novi Sad) a Magyar Színház. Egy miskolci premieren jutott eszembe, hogy micsoda képtelenség, ezeket a remek színészeket úgyszólván sosem lehet hívni a Rádióba egy-egy hangjáték felvételre - mi lenne, ha én mennék a vidéki színházba. Készítenék egy szereposztást az ottani társulatból (bocsánat, nem említettem, hogy rendezőként is dolgoztam a Rádiószínháznál, mint ahogy zenei rendezőként is, ha zenefelvétel szerkesztője voltam), a színházban valahol berendeznénk egy hangstúdiót... Eddig jó, de ki csinálja a hangfelvételt?

Lementem a külsősökhöz (így neveztük azokat, akik közvetítőkocsikkal mentek a külső helyszínekre, futballmeccsre, riportra, ilyesmire), a Törzs meg a Hidas (Hidvégi Ferenc, velük is sokat dolgoztam), azt mondta, szervezzem le a dolgot a színházzal, ők a többit elintézik. Elmentünk Miskolcra az URH kocsival, Törzs Jenő a raktárban kiválasztott díszletfalakat, Mentes Tibivel kihordták a színpadra, Hidas bemikrofonozott, lementek a kocsiba, délután 2 és 6 között felvettük a hangjátékot...

Zsoldos Mari ma tette föl a netre, hogy meghalt Hidvégi Ferenc. Rejtő Jenővel szólva: velünk volt.

Tavasz van

Bámulatos videón a balatoni jégzajlás

Két eset lehetséges. Az egyik: a Balaton átalakult folyóvá, és ez a földtani esemény annyira megrázta a környéket, hogy ott elkezdett tavaszodni, olvad a beállt jég, elindultak a jégtáblák lefelé a folyón - ezt a jelenséget jelöli a magyar nyelv jégzajlásnak. A másik: a futballbíró lapjánál tovább romlott a helyzet, átvették a cikkírást a migránsok - az alkalmazás feltétele, hogy az első magyar nyelvóra után le kell állni, az addig megszerzett tudást szinten tartani.

A pál utcai gittegylet közös nyilatkozatáról

Na tetszik látni, ez a baj:

Az EU emlékeztette a feleket, hogy a nemzetközi jogot és az ENSZ alapokmányában szereplő előírásokat mindenkinek tiszteletben kell tartania.

Emlékeztettek, hogy az EU nem tekinti Nicolás Madurót Venezuela demokratikusan megválasztott, legitim elnökének, de azt is hangsúlyozzák, hogy a venezuelai népnek joga van dönteni a saját sorsáról és egy békés átmeneten keresztül egy demokratikus berendezkedéshez kell eljutnia.

A nyilatkozat alapján az EU szerint fontos a bűnözés és a kábítószer-kereskedelem elleni nemzetközi fellépés, de ezekért a célokért a nemzetközi jogot, valamint a különböző országok területi integritását és szuverenitását tiszteletben tartva kellene dolgozni.

Az Európai Unió 26 tagállama szerint a jelenlegi válság megoldásának és a demokrácia helyreállításának az egyetlen módja továbbra is a venezuelai nép akaratának tiszteletben tartása. Álláspontjuk szerint minden, jelenleg Venezuelában fogva tartott politikai foglyot feltétel nélkül szabadon kellene engedni, olvasható a cikkben.

A szemforgató, csökönyös ostobaság, az üvölt az EU közleményéből (mielőtt valaki a magyar "kormányt" dicsérné, a dagadék nem azért nem írta alá a közös nyilatkozatot, mert olyan okos, hanem mert olyan baromian buta és aljas, hogy az egészből mindössze annyit fogott fel: az ő nagy amerikai barátjának nem tetszene, ha az ő neve ott volna). A "venezuelai nép akaratának tiszteletben tartása". Aha. Az bizony fontos szempont, mert az ugye nyilvánvaló, hogy a venezuelai nép Madurót akarja, akkor pedig minden így van jól... Nem azt akarja? Akkor miért volt ott 12 évig?

Öntsünk tiszta vizet a nyílt kártyák közé. A nemzetközi jog a gittegylet tipikus esete, de még olyan tisztségviselője sincs, amilyen a Kolnay volt vagy a Barabás, akik legalább rágták a gittet. Amíg a politikusnak nevezett bűnözők tetteinek nincs büntetőjogi következménye, addig ez az elméletnek is gyenge szöveggyűjtemény alkothat szabályokat meg tőlem nevezheti ezeket törvényeknek is, szánalmas marad és nevetséges. Addig az egy üdvözítő cselekedet a maga jogellenességével is, amit az USA végrehajtott Venezuelában. Úgyhogy ne károgni tessék, és bosszantóan semmitmondó nyilatkozatokkal fárasztani az Unió értelmes polgárait, hanem tenni. Ott van Hágában (azaz itt Európában) a Nemzetközi Büntetőbíróság. Lehet a működésének értelmet adni. Kibővíteni akkora intézménnyé, ami képes a világ bűnöző politikusait ellenőrizni, a számtalan bírájával a számtalan tárgyalótermében perek százait lebonyolítani, Európa 45 országának törvényhozó gépezetével létrehozni egy olyan végrehajtó hatalmat, aminek a jogosítványai kétséget kizáróan működőképesek. Ami lehetetlenné teszi, hogy az Amerikai Egyesült Államok féldespota félanalfabétái intézzék a világ dolgait, ami Európát végre azzá a nagyhatalommá teszi, ami folytatni képes a francia forradalom által kivégzett felvilágosodás emberhez méltó eszméinek alkalmazását. Mely intézmény csírájában fojtaná el a csúti gazemberhez hasonlók megmozdulásait, zárná ki az Afd meg a Patrióták szerű undorító kitüremkedések keletkezését... Tessék mondani, miért nekem kell egy ilyen kis vacak, néhány tízezer ember által látogatott fórumon ilyeneket mondanom?

Láng József 92

Most olvasom, hogy Láng József 92 éves. Amikor közelebbi ismeretségbe kerültünk, 27 éves volt. '69-ben játszott a Ház az erdőben című tévéjátékomban, ő volt az egyetlen pozitív figura. Születésnapi köszöntőként ideteszek egy részt egy készülő könyvemből, Patchwork a címe, mindenféle történetekből áll majd össze, ha egyszer eljutok a végéig. Ez itt 1961-62. Ifjúságom tanúi, a Vígszínház fiatal színészei a szereplők és még sokan mások:

Dudás úr volt a színpadmester, rettentő nagydarab, bivalyerős ember, mindenki próbált megfelelni neki, senkinek sem sikerült. Engem kiváltképpen utált, több okból. Először is én voltam az egyetlen nála nagyobb, másodszor mindenki tudta, hogy csak májusig maradok a színház alkalmazottja, harmadszor folyton elkéstem a reggeli műszakból. Aztán egyszercsak kiderült, hogy Dudás úr igazi sportember. Átlag havonta egyszer kijártunk a ligeti raktárba „rendet csinálni” – ez afféle jutalommunkaként élt bennünk, ilyesféle feladat a matrózoknál, amikor fogkefével súrolják a fedélzetet. Ez a raktár a Városligetben volna található, ha le nem bontják, és nem épül a helyére a már ugyancsak lebontott Petőfi Csarnok. Egy enyhe téli napon kihordtunk egy csomó régi díszletet az udvarra, hogy helyet csináljunk az újabbaknak, köztük egy sátoroszlopot a hajdani (a Magyar Néphadsereg Színháza idején játszott), Hunyadi című darabból. Upor-díszlet volt az is, betonalapba szúrt vascső köré burkolt furnérlemezekre festették a sátortartó színes mintáit, körülbelül négy méter magas lehetett, 50 kilónál biztosan több, talán 100-nál kevesebb. A festett furnérburkolat nem ért körbe, hagytak egy 10 centi széles rést, ott lehetett benyúlni, és a vascsőnél fogva megemelni az oszlopot – általában hárman vitték és állították fel. Ezt Dudás úrtól tudtuk meg. A feladat a következő, mondta, megemeljük az oszlopot, és körbevisszük az udvaron, mutatom. Dudás úr megemelte az oszlopot és körbevitte. Ez nemcsak a súly miatt volt elképesztő teljesítmény, hanem még inkább az úgynevezett balansz (Dudás úr kiejtésével balanc) megtartása miatt – a négyméteres magasság könnyen kicsavarhatta az ember derekát. Aki utánam csinálja, mondta Dudás úr, annak fizetek egy korsó sört, és fizetéskor adok ötven forintot. Várt egy kicsit, senki. Én megpróbálnám, szólaltam meg csöndesen. Nocsak, a colos, gúnyolódott Dudás úr, azt hiszi, a maga baromi karjaival meg bírja tartani a balancot, hát meglássuk. Eszemben sem volt, a színpadmester tényleg baromi karjaival nem lehetett versenyezni. Viszont én a felnyújtott kezemmel emeltem, és a lentivel egyensúlyoztam. Ha kétszer megyek körbe, kapok egy százast? Dudás úr tátott szájjal nézte az elmebeteg produkciómat, tényleg a derekam épségét kockáztattam, de kétszer körbementem. Fizetéskor kaptam száz forintot (ezer forint volt a havi fizetésem), és Dudás úr soha többé nem vette észre, ha késtem… De az igazi sportszerűsége akkor vált nyilvánvalóvá, amikor Az Ezüst kupa című O’Casey-darabot mutatta be a színház. Az akkor még alig 18 éves Eötvös Péter írta hozzá a zenét, a Földényi-kórus tagjai énekeltek és statisztáltak. A darab az I. világháborúban játszódik, a sötét függönyökből készült színpadkép közepén egy hatalmas ágyú volt a második felvonásban, az összes díszítő egybehangolt, baromi nehéz munkájával tudtuk csak felállítani.

Amíg a színházban dolgoztam, minden próbát végignéztem, a színpadról, ha dolga volt a műszaknak, a nézőtérről, ha a többiek hazamehettek. Eötvös Péterrel sokat beszélgettünk. Egyszer megkérdezte, tudok-e énekelni. Mondtam, valamikor a Horváth Mihály téri iskola kórusában énekeltem, mi voltunk 1955-ig, a gyerekkórus megalakulásáig a Rádió gyerekénekkara, Lukin László a tanárunk vezetésével, a Rádió Hősi ének című felvételén a gyerek alt szólamot én énekeltem, Somogyi László vezényelt. Aztán kikerültem a kórusból, mert elég hamar lementem basszusba. Na ez kellene most nekem, mondta Péter, hajlandó volnál egy Földényis szólistával duettet énekelni? Mint hamarosan kiderült, a két halottszállító dalát Eötvös úgy akarta előadatni, ahogy a Varázsfuvolában a két pap énekel unisono, ott az egyik tenor, a másik basszus, elképesztően szól ugyanaz a dallam a kétoktávnyi különbséggel. Van egy kiváló baritonja a Földényinek, nagyjából veled egyidős, mondta Eötvös, nagyon jól szólnak a magas hangjai, de az egész kórusban nincs egy valamire való basszus. Te meddig bírsz lemenni? Az alsó cé még szól, mondtam, Székely Mihállyal elénekeltük az Íziszt, ő fölment gére, én megpróbáltam a cét, állítólag Mozart eredetileg úgy is írta meg, csak nem nagyon volt basszista, aki azt bírta volna. Hol énekeltél te Székely Mihállyal, kérdezte Eötvös Péter. A nagymamámnál. A nagymamám énektanár, néha korrepetitorként besegít az Operában, hozzá járnak az énekesek, ha úgy érzik, valami nem kóser. De Misi bácsival különben is közeli barátok. Ő mondta azt, hogy ha nem basszistának tanulok, nem lesz belőlem soha semmi, mert egy ilyen képességet nem lehet elpazarolni…

Eötvös bemutatott minket egymásnak a Földényi baritonjával. Nagyon helyes, rokonszenves gyerek volt, azt mondta, Sólyom Nagy Sándornak hívják. Megtanultuk a dalt, mindkettőnknek tetszett, egy hordágyon fekvő sebesültet kellett vinnünk, a duettre csönd lett a színpadon, mi megálltunk az ágyú előtt, úgy énekeltünk a capella (azaz zenei kíséret nélkül), kezünkben a hordággyal.

Káromkodva, leroskadva

Árván, tébolyogva,

Át sáron, sűrű esőn,

Embervéren át kúszunk előre.

Most fájdalmas mosolyba rándul

Az elszörnyesztett Krisztus képe,

Eddig a keresztet vitte,

Kötélen most egy ágyút vonszol.

Előfordult, hogy nyíltszíni tapsot kaptunk – persze elsősorban nyilván Eötvös remekül felépített, szekvenciális dallama miatt, ami egy négyszótagos há hangon ért véget, Sanyi mély baritonját már-már tenorális magasságba űzve – hatásos volt, na… És itt érkeztünk vissza Dudás úrhoz. Ha ő nem enged el, mert sérelmesnek találta a ligeti raktár epizódot, ha nem vállalja, hogy beáll helyettem az ágyú díszlet építésbe, akkor például nem ismerek meg egy kivételes énekest…

Sólyom Nagy Sándor a Magyar Állami Operaház egyik legkiválóbb baritonja lett, csak Svéd Sándorral és Melis Györggyel mérhető, a hangszíne szerintem még az említetteket is felülmúlta. Néha behívtam a Rádióba, mindenféle beszélgetős műsorba. Egyszer a 24-es stúdióban elénekeltük a fent leírt dalt, csak úgy a magunk nosztalgiáját előkaparva. Derültünk is utána, hogy egyikünk sem felejtette el a szöveget. Nem volt ez egy harsány kacaj. Inkább csak elmosolyodtunk…

Volt az előadásban még egy betétdal, egy szvinges slágerdallam, Szűk a sezlon, rajta Dolly hever, így szólt az első sor. Ez is duett, a katonaorvos és az ápolónő évődő kettőse, Láng József és Schubert Éva volt hivatva a frivol hangulat megjelenítésére. Dodi (Láng József beceneve) sosem ostromolta az ének- és táncművészet legmagasabb bérceit, Éva is nagyobb biztonságban érezte magát, ha prózát kellett mondani. A darabot Kazán István rendezte, ő tudta, hogy én színházrendezőnek készülök. A próbákat általában a hátsó sorok valamelyikéből néztem végig, hogy semmiképp se feszélyezzek senkit egy „civil” alkalmatlankodásával – bár sokszor kiderült, hogy a tapintatom fölösleges szerénység volt. Kazán hátra jött, és azt mondta, a két színész javasolta, kérdezzen meg engem, a kor ifjúsága mit kezdene egy ilyen jelenettel, ha nem Gene Kelly és Leslie Caron játssza a két figurát. Menjek föl a színpadra, „csináljam meg” a jelenetet. Azt javasoltam, hogy a mozgásukat igazítsák a zene üteméhez. Ne táncoljanak, csak a megfelelő helyen álljanak fel, üljenek le, természetesen mindketten máskor, csak egy-két hangsúlyos helyen együtt mozogva, Éva akkor üssön maga mellett a sezlonra, amikor a zongora egy auftaktra kiáll meg ilyesmi… Szépen megkoreografáltuk az egész számot, mindkettejük ritmusérzéke kifogástalan volt, énekelni természetesen tudtak, mint minden színész, a taps bejött.

Különben Dodi és Tordy etetett velem először életemben tatár bifszteket. Bevittek a Fészek Klubba (oda akkor csak tagok mehettek), és az étteremben rendeltek nekem. Géza (Tordy) tátott szájjal nézte, ahogy megízlelem az első falatot, Dodi meg legalább négyszer mondta ki ezidő alatt, hogy na? Na? Milyen? Olyan izgatottak voltak, mintha ők találták volna fel az ételt és ők is készítették volna el (mellesleg utóbbiban volt azért valami, Dodi keverte össze nekem a húst a fűszerekkel, és ő vizsgálta meg a pirítós hőmérsékletét).

Dodi, az isten éltessen.

A védettségről

Szombaton amerikai katonák fogták el Nicolás Maduro venezuelai államfőt és felségét. A házaspárt Caracasban, országuk fővárosában vették őrizetbe, és felrakták egy amerikai hadihajóra. Az akció „semennyire sem” felel meg a nemzetközi jognak – mondta a 24.hu-nak Lattmann Tamás, a kérdéskör szakértője. Jogi értelemben ugyanolyan agresszió történt, mint amikor Oroszország megtámadta Ukrajnát, még ha Maduro súlyos törvénytelenségeket követett is el. 

Ha ez így van jogilag - semmi okom kételkedni Lattmann Tamás szakértelmében -, akkor nagyon nagy baj van. A nemzetközi joggal. Úgy is mondhatnám, akkor tessék szíves lenni a nemzetközi jogot becsomagolni valami jól szigetelő anyagba, hogy ne szivároghasson, aztán ki vele egyenesen a szeméttelepre. De még jobb egy magas hőfokon égő kohóba helyezni.

Be kell ismernem, nem igazán értek a nemzetközi joghoz. Van ugyan több jogi vizsgaeredményem is (igazságügyi szakértőként átlag kétévenként kellett mindenféle jogi kurzusokat végezni és vizsgázni), de ezek között a nemzetközi nem szerepelt. Így sem hiszem, hogy felületes volnék, midőn azt állítom, hogy a nemzetközi jog alapja a nemzetek közötti politikai tevékenységet szabályozza, aminek az a lényege, hogy a politikus mint az emberfélék különleges alfaja, különleges elbánásban, azaz különleges védelemben részesül. A fenti idézet értelmezése a magyar nyelv és a logika szabályai szerint úgy korrekt, hogy jogi értelemben agressziót követtek el Maduro, azaz egy sokszoros tömeggyilkos ellen, az illető ugyanis a nemzetközi jog szerint mindenekfelett védendő személy, miért? Mert politikus. Ami azt jelenti, hogy a nemzetközi jogra nem érvényesek a polgári és büntetőjogi törvények, egy politikus a jog felett áll. "...a jogi helyzet az - mondja Lattmann Tamás -, hogy az Egyesült Államokban letartóztatási parancsot adtak ki a venezuelai elnökre. Ez azonban nem jelenti azt, hogy az USA katonai erővel, fegyveresen felléphetne Maduro ellen a hazájában. Azaz a New Yorkban 2020-ban vád alá helyezett venezuelai elnök ellen Caracasban nem lehet a nemzetközi jog alapján törvényesen amerikai igazságszolgáltatási akciót végrehajtani. Ha Maduro beutazott volna az Egyesült Államokba, és ott letartóztatják, még akkor is a nemzetközi jog szerinti államfői mentességgel kellett volna küzdenie az USA-nak” Azaz a nemzetközi jog szerint Lengyelország lerohanása és ezáltal a II. világháború elindítása rendben volt, hiszen Hitlert sem Németországban, sem más ország területén nem lehetett volna letartóztatni, mert annak, aki ezt megpróbálja, "a nemzetközi jog szerinti államfői mentességgel kellett volna küzdenie", azaz Hitler büntethetetlen volt, ennélfogva a tette is az volt, azaz a nemzetközi jog szerint - a büntethetőség tilalma miatt - a II. világháborúban lerombolt országok és legyilkolt százmilliók rendben voltak. Igaz, hogy utólag csináltak egy szép nagy pert Nürnbergben, a Föld népének okulására, hogy milyen csúnya dolog volt is az a világháború meg a népirtás meg az emberiség ellen elkövetett bűnök, de Európa és Ázsia akkorra már elpusztult - a nemzetközi jog nagyobb dicsőségére. Ami azóta is érvényben van. Aminek a védelmében az orosz tömeggyilkos évek óta pusztíthatja Ukrajnát és vele együtt a saját embereit...

Összefoglalva egy mondatban: mindaddig, amíg politikus van a világon, és az emberiségnek ez az alja... oppardon alfaja alakítja és alkalmazza a törvényeket, addig az emberi jogok deklarációja egy használaton kívüli, szemet gyönyörködtető prózavers marad, haszna, értéke nulla.

P.S.: Bocsánat, nem vettem észre, hogy ez lemaradt, mikor tegnap föltettem a jegyzetet: fentiek persze nem változtatnak azon, hogy így nem lehet. Ezt az akciót azért meg kell előznie a büntetőjog szabályai szerint - a vádlott távollétében - végig vitt pernek, aminek a befejezése a Nemzetközi Büntetőbíróság (ICC) ítélete. Mindez gyorsított eljárásban egy délután kivitelezhető. Ehhez persze még az is szükséges volna, hogy a szalmafejű tudomásul vegye, az USA elnöke elvileg nem a világ teljhatalmú diktátora, aki azt tesz, amihez éppen kedve van.

Ez már a legalja

 Az FBI meghiúsított egy ISIS-ihlette terrortámadást szilveszterkor Charlotte-ban

Ennél mélyebben már semmi sincs. Ez a magyar újságírás - a futballbíró főszerkesztésében készülő laphoz bekerülni egy feltétellel lehet: aki igazolni tudja, hogy fogalma sincs a magyar nyelvről, annak nyert ügye van.

Idemásolom a net értelmező szócikkét (nem szakszerű, de a lényeg benne van): 

ihlet (ige)

1. Alkotásra ösztönöz, lelkesít; egy külső hatás, illetve az ez által keltett öröm, hangulat szellemi vagy művészi alkotásra, tevékenységre késztet egy személyt.

A megbékélésről

Azt olvastam, hogy New York új polgármestere (rosszul vagyok ettől a szótól) felesküdött - a Koránra. Jól van akkor. Ez még hiányzott. Egy kereszténységbe ragadt baromi birodalom első embere egy zsidó könyvre (a Bibliára) esküdözik, a sokszázmilliós primitív moloch legnagyobb városának első embere meg egy muszlim könyvre (a Koránra) téve a kezét fogadkozik, hogy egy világi köztársaság alkotmányát szem előtt tartva fog gondoskodni egy nagyváros polgárairól. Mely nagyváros polgárai különben keresztet vetve képzelik magukat a 21. század legfontosabb emberének, a nap minden percében tagadva meg a kártékony és alig barázdált agyukat béklyóba szorító vallásuk minden előírását.

Aztán azt is olvastam, hogy 2026-tól kezdve itt megbékélés lesz, kézen fogva élünk majd az én honfitársaimmal, akik 16 éve folyamatosan teszik lehetetlenné a mindennapjaimat azzal, hogy rajongva tolják a fejem fölé a magyar történelem legócskább gazemberét a maga seggnyaló pribékjeivel együtt.

Meg az is benne van a mai "újságokban", hogy az amerikai elnök ócsárol egy amerikai színészt, ezzel a lendülettel pocskondiázva a Fehér Ház előző lakóját, azaz a saját elődjét, és eközben nagy talpas antikvákkal odarondíttatta a nevét Kennedyé elé, minek következtében mától ezt az intézményt The Donald J. Trump and The John F. Kennedy Memorial Center for the Performing Arts-nak kellene hívni, ha valaki ezt ki tudná mondani anélkül, hogy felfordulna a gyomra.

Aztán van egy cikk, aminek az a címe, hogy „A legelesettebbek szentje volt” – Zámbó Jimmy 25 évvel ezelőtti halála csak megszilárdította a legendáját.

Ezen kívül "Tűzvész pusztított egy svájci síparadicsom bárjában, több tucat ember meghalt", mely hír olvasásakor nehéz eltekinteni a "paradicsom" szó csökönyösen ostoba használatától, valamint attól, hogy az ember és a tucat nem összeilleszthető szavak (odáig még nem jutottunk, hogy az Újszövetség egy tucat apostoláról írjon egy újság, bár az is csak rövid idő kérdése), de ezeket meg kell szoknunk, mert a mai "újságírók" teljes létszámban a tucatemberek közül kerülnek ki.

Meg még az is mai hír, hogy "Vannak már Z generációs sikeres lázadók a közösségi média ellen... Világossá vált az is, hogy a nagy techcégek számára a közösségi média platformokon a lehető legnagyobb képernyőidő – Szilícium-völgyi nyelvjárásban „engagement”, azaz bevonódás – elérése, így az adatszerzés és a hirdetések általi profitmaximalizáción túl minden más szempont jelentéktelen... Ezeket a súlyos problémákat a saját bőrükön is érezve az utóbbi években előléptek olyan fiatalok, akik felveszik a harcot a közösségi média sötét oldala ellen, és nemcsak egyéni, hanem közösségi szinten is tesznek az egészséges online jelenlét kialakításáért. Ilyen célú kezdeményezések sajnos egyelőre nem igazán vetették meg a lábukat Magyarországon."

Azt tetszik kérdezni, hogyan kerülnek együvé a fentiek? A magyarázat az utolsó bekezdés egy félmondatában található: felveszik a harcot a közösségi média sötét oldala ellen.

Vallás (nem istenhit, leírtam ezerszer, az más, az magánügy, ahhoz nem kell templom, felekezet meg a gyalázatos, tömeggyilkos egyház az álságos papjaival), demokrácia, internet. Ezek kellenek ahhoz, hogy a vezető nagyhatalom első embere a sok zugügyvéd, katona, félanalfabéta földműves, színész után egy olyan pojáca legyen a despota, akihez képest egy csaló lókupec maga a viktoriánus angol arisztokrata. Aki naponta többször kiperdül a százmilliós publikuma elé olyan pofákat vágni, amikhez képest Mussolini maga volt a rezdületlen faarc, és olyan szövegeket firkálni a fekete ácsceruzájával, amiket a net megjelenése előtt a legalja bulvár is a szégyenérzet dühétől vörös arccal utasított volna vissza. A Koránra esküdöző polgármester meg csak demokráciahívő netes szemforgatók számára jelenti az üdítő sokszínűséget, a 18. század végén - ha a Bastille-jal együtt nem pusztítják el az emberi értelmet is - már magától értetődő lett volna, hogy egy bármilyen vallást maga előtt toló "hithű" alak nem viselhet semmilyen világi tisztséget.

A szólásszabadság végtelenül primitív, torz követelése is az egymás előtt ugrándozó elszabadult exhibicionisták által vált olyan napi sikoltozássá, ami elől a viszonylag tanult ember sem bír elmenekülni, ennek folytán azt hiszi, a megbékélés bégetése a demokrácia fundamentuma, csak az lehet tisztességes, segítőkész, a társadalom számára hasznos polgár, aki keblére öleli a neonácizmus dühöngő bűnsegédi bűnrészeseit, a csúti briganti kutyahűségű, kilógó nyelvvel lihegő alattvalóit. Próbálják elhinni nekem, van élet ennek a párszázezer (két és félmillió, ugyanmár) nyilas-kommunista-őskereszténynek a barátsága nélkül is.

A tanulatlan rosszízlésűek "szentjét" a velük azonos szinten élő "legelesettebbek", a neten hangoskodó magyar "újságírók" rángatják elő a természetes feledés homályából, mint ahogyan a világ nagy demokratáinak egóját is a netes sajtó növeszti akkorára, hogy még a jelen szordínós civilizációjának csúcsán lévő Svájcban sem merik általánosan és örökre betiltani a magántűzijátékot, holott a hivatalos államit is régen el kellett volna söpörni...

Tetszik érteni? Az eredeti bűn, minden bajok forrása a szerepkeveredés. A lehetőség, hogy bárki fölemelt lábbal odakommentelhet, mint kutya a villanyoszlop tövéhez, hogy nemcsak a "véleményét", a produkcióját is világgá rikolthatja, ami vonzza a mindenkihez hasonló mindenki érdeklődését és tetszését. A primitív tömeg, az emberfélék (hominidae) sokmilliárdos óceánja egymást szórakoztatja, mert azt legalább érti, ahogyan a vele azonos szellemi szinten élő megnyilvánul...

Amíg a Z generációnak nem sikerül megnyerni a harcot a közösségi média sötét oldala ellen, addig a földi élet minősége mértani haladvány szerint fog romlani, ami nem is olyan sokára az emberi faj kipusztulásához vezet.

Úgy vélem, valahol a világegyetemben kell lennie egy olyan tudatosságnak, ami az emberi agy számára felfoghatatlan, és amíg valaki be nem bizonyítja ennek az ellenkezőjét, addig a meggyőződéses ateistákkal nem tudok mit kezdeni. Addig úgy vélem, ha ez a "tudatosság" arra a megállapításra jutott, hogy az emberi faj megérett a pusztulásra, és ő eltökélten és határozottan nem is hajlandó ezt megakadályozni, sőt inkább segíti ezt az elmúlást, akkor semmit nem tudok felhozni a mentségünkre...