Le fogják bontani a Magyar Rádió épületét, az egyetemes kultúrtörténet egyik legjelentősebb intézményét. Egy Gellért Kis Gábor nevű kuratóriumi elnök kiválasztott magának egy vendéglőst, a nevét elfelejtettem, abból rádióelnök lett, azzal elkezdték pusztítani a Rádiót, utána jött egy Kondor Katalin nevű cirkuszi műlovarnő, az befejezte az akciót.
Volt egy műsorom, amikor még létezett a Rádió, abban mondtam el az alábbi jegyzetemet, amit aztán Györe Éva (örökítessék meg a neve legalább így), a zenei osztály egyik kiváló titkára leírt szalagról (beszédsebességgel gépelt, én egyszer sem láttam, hogy megállította volna a felvételt, mert túl gyorsan beszéltek rajta). Akkor még nem tudtam elképzelni, hogy az MSZP "médiapolitikusai" (korábbi besúgók) fogják elkezdeni a bontást belülről.
Soha nem volt aktuálisabb, mint most, amit 22 évvel ezelőtt elmondtam.
Média
Most képzeljék
el, hogy azt akarom mondani, jó reggelt kívánok, teszem azt Szatmárcsekén Bözsi
néninek, és nincs ez a rádió, de én ragaszkodom hozzá, hogy ma, 2002. február
17-én reggel azt üzenhessem Szatmárcsekére, hogy Bözsi néni, jó reggelt
kívánok. Ne mondják, hogy beülök az autóba, és 9 körül ott vagyok, mert nincs
autó. Nemcsak nekem nincs, hanem egyáltalán, feltalálva sincs. És vonat sincs,
és semmiféle energiarobbanással működtethető pokolgép sincs, csak írószer,
papír meg egye fene, könyvnyomtatás. Azt se mondják, hogy hej, boldog idők,
mert régen az emberiség összlétszámához viszonyítva nagyjából ugyanannyi
gazember volt, mint most, csak nem tudtak róla, részint mert akkor azért a
parlamentekbe talán nem engedték be őket, részint mert ha mégis, nem volt, aki
és ami világgá kürtölje a gazemberségeiket.
A
gondolatkísérletnek – ha már itt tartunk – az is gyenge pontja, hogy én például
jó reggelt akarok kívánni Szatmárcsekére Bözsi néninek, holott az volna a
természetes (mert manapság inkább ez a szokás), hogy Józsi bácsinak kellene üzenni:
rohadt szemét, jó lesz, ha tartja a pofáját.
Úgy értem, ez
nem a jókívánságok kurzusa, egyelőre az el- és megriasztás folyik, külön kell
választani jó magyart és hazaárulót, rendes hazafit és kommunista lámpavas
aggatékot, de most próbáljunk eltekinteni a divatos eszmeáramlatoktól, legyünk
kicsit régimódiak és kívánjunk jó reggelt Bözsi néninek Szatmárcsekére.
Pontosabban
legyünk reálisak, mint mondtam, egyelőre sem jókívánságot, sem gyalázkodást nem
tudunk közvetíteni, mert még nincs feltalálva, hogyan kellene. Egyelőre csak
azt tudjuk, hogy az állapot tarthatatlan, az üzenetváltások idejének hossza
tűrhetetlen.
Mi van, ha
bevezetjük a füstjelek rendszerét? Mert akkor azért a dolog működik, csak
fölmegyek, mondjuk a Pollack Mihály téri irodaház tetejére, rakok egy jó nagy
tűzet, rászórok sok vizes avart, hogy erősen füstöljön, fölviszem mondjuk a
kabátomat, és azt a füst útjába lendítve meg-megszakítva a füstöt, a korábban
már megállapított jelekkel elküldöm az üzenetet innen, mondjuk Ferihegyig. Ott
valaki veszi az üzenetet, a saját tüzével továbbítja Vecsésre, és így tovább,
úgy 1 óra múlva az üzenet Szatmárcsekén van. Ugyanez dobokkal kicsit
strapásabb, minthogy a hang elég nehézkesen terjed a levegőben.
Aztán lehet
még futni, mint az a bizonyos szerencsétlen görög közlegény Marathóntól
Athénig, esetleg lovagolni, netán szamárra ülni, mint Sancho Panza – ez bizony
mind elég lassú.
Az emberiség
pedig éhes a hírre, azon belül is elsősorban a borzalmakra, nyomban utána a
pletykákra, nehéz eldönteni, mit szeret jobban, csinálni vagy értesülni arról,
hogy mások csinálták. A két leggyorsabban fejlődő üzletág valószínűleg nem
véletlenül a haditechnika és a hírközlés, valószínűleg nem véletlenül egymást
kiegészítve, valószínűleg nem véletlenül azért, mert ölni önmagában is remek
dolog, de még jobb, ha sokan tudnak róla.
Ha eddig nem
derült volna ki, saját magunkról szól a mai műsor, a tömegtájékoztató és
tömegszórakoztató eszközökről, hogy miért éppen ezekről, miért éppen most, azt
szokásunktól eltérően mindjárt elmondom, lévén különös aktualitása ennek a
témának. Most pedig addig is, amíg az egymást mind jobban gyűlölő politikus
urak és hölgyek visszajuttatnak bennünket a hírközlés füstjelekkel való
terjedésének szintjére – innen a rádióból, ebben az ezredmásodpercben kívánok
jó reggelt Bözsi néninek Szatmárcsekére.
Körülbelül egy
félórája a biharugrai feketepárducról
volt szó. Az én ifjúkoromban meg annál is régebben, amikor az újságírást még
olyanoktól lehetett tanulni, akik értettek is hozzá, az volt az egyik
alapmondat, hogy az nem hír, ha a kutya megharapja a postást, hír az, ha a
postás harapja meg a kutyát.(Korunkban,
amikor az esti híradóban 3 perces anyag szól arról, hogy a kutya farkcsóválva
ül a postás mellett, valóban nagy szenzáció a biharugrai feketepárduc. Pontosabban az lenne, ha
legalább valami történt volna. Ezzel szemben mi van? Látom a kies rónát, némi
letaposott füvet meg néhány beszélő embert, akiknek mondták, hogy arra járt egy
fekete párduc, esetleg egy krokodil is, és verekedtek… Ott tartunk, hogy én
most innen felhívom valamelyik kalmáradót, és azt mondom, többen láttak egy ősz
szakállú, hosszú ruhába öltözött férfit, a Csóványoson egy sziklán áll,
kőtáblával a kezében, a helyi, plébános szerint nincs kétség, ez Mózes – akkor
ők bepattannak az autókba, odarohannak, és én az esti híradóban megnézhetem a
csóványosi puszta sziklát, amelyről Mózes éppen az imént távozhatott, Csínom
Palkóné, született Schneider Fáni a saját szemével látta. Ezután
meghallgathatom Csínom Palkóné, született Schneider Fáni elbeszélését arról,
milyennek vélte látni a tegnapi estén Mózest, amikor különben a Csóványos
körzetében 24 m
volt a látótávolság. Ezt már a meteorológus mondja, mintegy megerősítendő Fáni
szavait, hozzátéve, hogy holnap mínusz 30 fok lesz, amit trópusi zápor kísér
250 kilométeres széllökésekkel, a várható földrengés a Richter skála szerint
6-os, 7-es, romba fog dőlni fél Magyarország, ami annak köszönhető, hogy
légkörünkben időjárás van.)
Mert miről van
szó? Arról, hogy ez egy 10 milliós ország, ahol jobbára – hála istennek – nem
történik semmi, de a szükségesnél sokszorta több tömegtájékoztató eszközénél
jelenléti ívet aláíró rengeteg munkaerőnek ki van adva, hogy valamit csináljon,
mert a szükségesnél sokszorta több műsoridőt ki kell tölteni. Minthogy pedig
azok az emberek, akik magukat szakértőnek nyilvánítva a fejünkre löttyintették
a médiatörvényt azt látják a világban, ahová a pénzünkért utaznak, hogy ott
rengeteg híradó van rengeteg eseménnyel, úgy gondolják, hogy ennek nálunk is így
kell lennie. És úgy is van. És nincs is min csodálkozni, mert egy országban,
ahol a háromszor annyi lakos képviseletére épült Országház kicsi tud lenni
manapság az önnön fontosságtudatuktól ötszörösükre nőtt honatyáknak, ott a
híradóban is lesz mindig anyag, és vasárnap 7 órakor is negyedórányi híreket
hallgathatnak, pedig ebben az időben még az Egyesült Államokban sem történik
semmi.
Így lehet,
hogy az egyik kereskedelmi adón múlt vasárnap lement egy 10 perces anyag, ami
nem szólt semmiről, a benne szereplő szerencsétlen asszonyból sajnos 12 egy
tucat, 2-3 perces riportok taglalják azt, ami egy újságíró szakember számára
egy félmondatot sem ér, és bombáznak bennünket naponta többórányi
feketepárduccal, amiről az beszél, aki hallotta, mit olvasott róla a plébános
úr.
Mindezek
tetejébe még versenyeznek is egymással, ami abban nyilvánul meg, hogy egyik
kereskedelmi csatorna a híradó elején adja a feketepárducot, a másik a közepén,
a harmadik a végén, de egyik sem ott, ahol rendesen lennie kellene.
Mindössze
annyit akartam mondani, hogy be vannak csapva, ha eddig nem vették volna észre,
a hírrel most már nem az a baj, hogy nem igaz, hanem az, hogy nem hír.
Mellesleg – ha egy kicsit belegondolnak – olyan nincs, hogy egy hír igaz vagy
nem igaz. A hír az hír, igaz vagy hamis az lehet, amiről szól. Rendes
körülmények között.
Minthogy nem
akarnám az idei összes műsort a tömegtájékoztató eszközök elemzésére áldozni,
megpróbálom néhány mondattal elintézni a hitelesség kérdését. Azt mondta
Körmendi László, a rádió egyik hangja 1956-ban, hogy hazudtunk éjjel, hazudtunk
nappal…. Ismerik, mostanában sűrűn idézik mindenfelé.
Tényleg ez
történt, hazudtunk minden hullámhosszon, jóllehet a többes szám első személy
részemről inkább nagyképűsködés, mert bár sűrűn voltam itt a rádióban, de csak
a Horváth Mihály téri általános iskolai gyerekkórusának tagjaként, és hazudni
legföljebb Sugár Rezső Hősi énekével tudtam – de akármennyit hazudott is, a
Rádiónak akkor is volt hitele.
Egyszerűen
ezért… ráérnek egy kicsit? Úgy értem, estig, mert ha én ebbe belekezdek, nem
egyhamar hagyom abba, ez ugyanis mindenfajta közlés egyik alapproblémája, csak
nem nagyon foglalkozunk vele. Minél többet és többször hazudunk, annál
kevesebbet és kevésbé. Szóval ez a Rádió az 50-es évek elején folyamatosan
hazudott, de ha egy hallgató súlyos érvvel akarta védeni az álláspontját, akkor
az volt az ellenállhatatlan mellékmondat, hogy azt mondta a Rádió. Mert fontos
dolgokban a Rádió nem hazudott, amiről pedig hazudott, arról mindenki pontosan
tudta, hogy hazugság.
Az előbb azt
mondtam, hogy Körmendi László volt a Rádió egyik hangja, azért úgy, hogy egyik,
mert akkor több is volt: Pintér Sanyi bácsi, Bán György, Varga József. Ők
mondták a híreket és mégis volt hitelük, pedig a hírek alapvető hazugságokról
szóltak, olyan tömény ideológiára építve, amelyről ugyancsak mindenki tudta,
milyen anyagból van.
Szeretnék
bizonyos lenni abban, hogy ezek az emberek más hanghordozással beszéltek,
amikor tudták, hogy hazudnak, és megint másképp, amikor igazat mondtak, de
lehet, hogy ez már csak legenda, hiszem, mert hinni akarom, hogy Bán Gyuri nem
tudott hazudni. De nem erről van szó, hanem arról, hogy bármilyen volt is a
politikai helyzet, ebbe az épületbe jórészt csak szakember jöhetett be,
pontosabban olyan alapanyag, amelyből hiteles, hozzáértő szakembert lehetett
faragni. Ezt megtették, akik már itt voltak, és ebben segített nekik a hely
szelleme, azaz a Rádió maga. A RÁDIÓ, így, csupa nagybetűvel. Ehhez pedig
idomulni kellett, a szó pozitív értelmében, még a kémkomisszárok és a legfelső
vezetők is rádiósokká váltak, különben kivetette őket ennek az intézménynek a
jobbára egészséges immunrendszere.
Amikor
93-94-ben megkezdődött az a sajátos háború, amiről semmit sem értő emberek azt
hiszik, hogy politikai nézetkülönbségek miatt tört ki, nekem csak egy csöndes
kérdésem volt: mit akarnak ezek ellenünk, akik mögött sok évtizedes
bozótháborúban szerzett gyakorlat van. Mondtam az előbb a háromszor ekkora
országra épített Parlamentet emlegetve: ez egy 10 milliós kicsi ország, ennek
annyi újságíróra, rádiósra, televíziósra telik, amennyi az alapintézményekben
kitermelődik.
Nem vásárlóerő
és fogadókészség nincs 72 napilapra, nem tudom, hány hetilapra, többtucat
rádióra, ki tudja hány magyar nyelvű tv-re,
hanem szakember nincs hozzá. Nem politikai okok miatt nem lehet eladni
bizonyos tömegtájékoztató termékeket, hanem ólomnehéz tehetségtelenség miatt.
Egy kicsi
országnak van bizonyos számú fizikusa, tehenésze, újságírója és kazánkovácsa,
de egyikből sem tud többet termelni, mint amennyit a rendelkezésére álló
genetikai állomány előállítani képes. Nem terem több tehetséges tehenész akkor
sem, ha tízszer annyi istállót építünk. Hiteles emberből ennyi van, 20-szor
ennyi nincs. Vannak bizonyos dolgok, amikre még a miénknél nagyobb létszámú
nemzetek sem képesek. Hogy egyebet ne említsek, az 1 milliárdon felüli Kínában
nem találtak egyetlen építészt sem, aki megfelelő lett volna a kínai Nemzeti
Színház megtervezésére, egy franciát bíztak meg. Pedig ők nem 10 millióan
vannak.
Csöndesen
töprengek, nem akartam megszakítani a műsorfolyamot – ezt most úgy hívják, ha
jól tudom: műsorfolyam. Bizonyára bennem van a hiba, én az esetek többségében
csörgedező erecskét tapasztalok, és minthogy nem győzöm kivárni, amíg legalább
patakká duzzad, odébblapozok. Rádiókban, televíziókban, újságokban.
Olvastam egy
hirdetést, arra szólít fel, hogy mondjam el valamely szerelmi történetemet,
nyerek egy hangszórót vagy elutazhatok Ulan Batorba. Namármost. Abban a
nemlétező felsőoktatási intézményben, amelyben például a rádiózást tanítják,
egy diák azt találja mondani, hogy felhívjuk a hallgatót (akár telefonon, akár
valamely cselekedetre), már el is van tanácsolva a reménybeli oktató által. Ha
ugyanis valaki rádiós szerkesztő szeretne lenni, és ennyit bír kitalálni, annak
jó szívvel tudom ajánlani a leányregényekre szakosodott kiadókat, ha mindenáron
a kultúrával kíván foglalkozni, de a rádiótól egyszer s mindenkorra eltiltanám.
Felhívjuk a közönséget, bejön a közönség, elvan magával a közönség. Csak nehogy
igényei legyenek, mert azzal már nem tudunk mit kezdeni…
Elhangzott itt
az előbb, hogy jól megcsinálják nekünk a sztárokat. Gondoltam, megvárom a téli
Olimpia végét, amíg hazajön a Vitray, megkérdezem tőle, őt ki csinálta meg.
Attól tartok, Gyulai István nem jön mostanában Magyarországra, hogy
kifaggathatnám, ki csinálta meg olyanra, hogy 10 év után odaül a mikrofon elé,
és bármely sportág, amit közvetít, élvezetes eseménnyé válik, pusztán attól,
hogy ő beszél róla. Vértessyt, Sipos Tamást, Sebestyén Jánost ki csinálta
milyenre, hogy hiteles maradt évtizedeken át? Nem bízom én ezekben a
sztárcsinálókban, mint ahogy Samuel Goldwyn sem bízott. Azt mondta, nekem
embert hozzanak ide filmezni, ne festett bábút, mire legyintettek mögötte: az
öreg nem érti az új idők szavát. Csinálták, csinálták az újabbnál újabb
sztárokat, a fene sem emlékszik rájuk. Maradtak azok, akik valamiért
jelentősnek születtek, akiknek hitelük volt és maradt.
Tegnapelőtt
este legrégibb barátommal, bizonyos Andrással beszélgettem, szóba került a mai
műsor témája. Azt kérdezte, belegondoltam-e már abba, hogyan és miért merek
ennyi embernek mondani bármit is, miféle képesség, miféle alkat szükségeltetik
ahhoz, hogy valaki ideüljön a mikrofonhoz, és arra érdemesítse magát, hogy a közlendőjét
bizonyos gépezetek segítségével elküldje mások, számára ismeretlenek lakásába.
Mi az, hogy
elküldje, miféle nagyképű elszántság kell ahhoz, hogy egyáltalán közlendője
legyen. Azt válaszoltam, egyebet sem teszek, mint belegondolok. Néhány éve legalábbis.
Azt nem tudom, 30 éve is voltak-e skrupulusaim, talán kevesebb, de nem az
alázat lett több, inkább a kétség. 30 éve éppúgy némi hitetlenkedéssel kevert
csodálkozással jöttem be ide, mint ma, hogy én itt beszélhetek, legföljebb
valamivel energikusabb voltam, több daccal fölvértezve a világ csúfságai ellen
– ma leülök ide, és elgondolkodom, mennyit érnek a szavaim.
Hogy szabad-e
egyáltalán, hiszen senki soha nem hatalmazott fel arra, hogy megszólaljak a
lakásában. Az a kattanás, ami a készülék bekapcsolásakor hallatszik, nem
felhatalmazás, hanem a megadás mozdulata, jöjjön, aminek jönnie kell… Talán ha
itt marad, ezen az adón, és ezt a műsort hallgatja…
Jó, kicsit
farizeus szöveg, azt is mondhatják, könnyű nekem itt felelősségről beszélni,
mikor mennyi levelet kapok, tekintsem ezt felhatalmazásnak.
Mindenki tud
rajongó levelet mutatni, a legtehetségtelenebb, legostobább, legalkalmatlanabb
alak is, közönsége mindenkinek van. Egy
televízióműsorban szakember számokat mond, a legszigorúbb matematikai alapon
kér számon elsumákolt ígéreteket, az egyik néző erre azt üzeni, hogy de
legalább magyar és a miénk. Mármint a kormány. Hogy merek én
ennyi embernek mondani bármit is? Nagyon gazdag, sokszoros milliomosok mondják
bele az arcomba mindennap többször, hogy milyen jó lesz nekünk olimpiát
rendezni. Optimista és
acélos tekintetű hajléktalantól, magabiztos 3 gyerekes tanárembertől,
megelégedettséget sugárzó nyugdíjastól szeretném hallani ugyanazt, akkor talán
én is azt mondom, nincs alkalmasabb a magyarnál arra, hogy olimpiát rendezzen. Hogy merek én
ennyi embernek mondani bármit is, mikor attól félek, hogy majd egyszer nem
bíznak a tömegtájékoztató eszközökben, mert azok ilyeneket közvetítenek. Mint
például hogy fedezzük fel Magyarországot sorozatcím alatt mi a soros
felfedeznivaló? Sepsiszentgyörgy.
Most ez
butaság, tájékozatlanság vagy provokáció? Mi ne tudnánk, milyen egy nemzet
kisebbrendűségi érzése? Mást sem próbáltak belénk verni,
török-tatár-német-miegymás csak azt mondta, kuss, kicsi vagy, örülj, hogy élsz.
Most van egy 12 éves szabadságunk, és már provokáljuk a másik szerencsétlen
kicsit, azzal, hogy fedezzük fel Magyarországot – Sepsiszentgyörgy?
Hogy merek én
ennyi embernek mondani bármit is? Hallasz-e András?
Nem tudom.
2002.02.17.