Az eddigi utolsó elutasítás

A könyvet rendkívül izgalmasnak, jogos indulattal megírt, jó értelemben vett provokatív műnek tartjuk, amelynek – gondoljuk – mindenképpen meg kellene jelennie.

Néhány évvel ezelőtt kiadónk bizonyosan „beleállt” volna e mű kiadásával kétségtelenül együtt járó szakmai és politikai vitákba, de manapság a könyvnek és a kiadónak is csak a mocskos lejárató hadjáratokat, sárdobálást kellene eltűrnie, amelyeket nap mint nap tapasztalhatunk, ezt pedig nem akarjuk.

Kis, független kiadó vagyunk, amelyik a jelenlegi politikai és gazdasági helyzetben nem biztos, hogy sokáig állva tud maradni.

Ugyanakkor reméljük, hogy az Ezerév – Semmi nem úgy van hamarosan kiadóra talál. Ehhez sok sikert kívánunk!

Nem ismerem személyesen a kiadó szerkesztőjét, egyszer beszéltem vele telefonon, rokonszenves volt. Nem haragszom rá. Nem is teszek ide semmit, amiről rá lehetne ismerni, csak ezt a levélrészletet. Ezt is csak látleletként. Hogy ránézhessünk és tárgyilagosan megállapíthassuk: ezért olyan ez az ország, ami miatt már sehol nem emelhetjük fel a tekintetünket.

Mit is kellene eltűrnie a kiadónak? "Lejárató hadjáratokat, sárdobálást"... Esetleg "szakmai és politikai vitákat". Hogy milyen áron? Miért kellene mindezt elszenvedni? Egy olyan könyv megjelentetéséért, ami a magyar történelem során először nemcsak megállapítja erről a népről, hogy szerencsétlen, nyomorult és szánalmas, hanem azt is leírja, miért és mióta az. És hogy mit kellene tennie, ha változtatni akar ezen az állapoton.

Nem valószínű, hogy a szerencsétlen, nyomorult és szánalmas nép megdobálja sárral a kiadót, de ha mégis, nem éri meg? Egy könyvért, ami szembenézésre késztet, ami ezerévi hazudozás után elmondja a valóságot, hiteles adatokkal, dokumentumokkal bizonyítva, hogy semmi nem úgy van, ahogyan "történészek" és politikusok hada tolja le a torkunkon, és tesz minket nevetségessé magunk és a világ előtt. Nem kell "beleállni" szakmai és politikai vitákba, nem a véleményemet írtam meg, hanem adatokat és dokumentumokat soroltam fel, amiknek a létén vagy nemlétén nem lehet vitatkozni. Az ugyanis nem vitatéma (csak egy példát mondok a könyvben leírt számtalanból), hogy egy egész "uralkodóházat", valamint eseményeket és intézményeket neveztünk el valakiről, aki a mesék által megjelenített módon soha nem létezett. Nem vitatéma ugyanis, hogy tudunk-e bármit egy Árpád nevű "vezérről", mert a létét semmiféle hiteles dokumentummal nem tudjuk alátámasztani, azt sem tudjuk, hol és mikor született, azt sem, mit tett, hogyan és hol élt, mikor halt meg és hol van eltemetve. 

„Szívesen elidőznénk Arthur udvarában, de – úgy tűnik – nem is volt udvara. A Kerek Asztal lovagjainak kalandjai is a mondák körébe tartoznak, évszázadokkal Arthur halála után keletkeztek, számos ciklusa nem is Angliában, hanem a kontinens dalnokainak képzeletében született.” - írja Szántó György Tibor az Anglia történetében.

Pedig micsoda remek dolog lett volna Anglia nagy történetét elkezdeni egy olyan lánglelkűvel, mint Arthur király. Akkor ráadásul, amikor Angliának még nem is volt nagy története. Jöttek-mentek a kelták meg a rómaiak meg a szászok meg a dánok, alakulgatott valami, dehát Arthur! Hogy’ tudna nekilendülni vele a történelem! Ja hogy nem is volt király? Na és aztán!

Arthur a mondák körébe tartozik. Anglia uralkodóinak sora évszázadokkal később, 829-ben kezdődik Egberttel. Ha nincs korábbról adat, alátámasztható történelmi tény, akkor az legenda. Amit lehet szeretni, lehet róla mesélni, jobbnál jobb (és rosszabbnál rosszabb) filmeket készíteni, de Anglia történelméhez a tudományos történelemírásban semmi köze nincs, Arthur legenda és mint ilyen, az irodalomtudomány része.

Árpád? Vagy volt ilyen nevű vezér vagy nem volt. Szántó György Tiborhoz hasonlóan azt állíthatom, hogy évszázadokkal későbbi uralkodók dalnokainak fantáziájában született a mi honfoglaló nagy fejedelmünk. Van rá esély, hogy ezeknek a fantázia szülte állításoknak volt valamilyen alapjuk? Persze, hogy van. De jó volna belátni, hogy egy nemzet történelmének a megalapozásához ez vészesen kevés. Az egész „honfoglalást” a különféle törzsekkel és vérszerződéssel együtt évszázadokon át mint egzakt történelmi tényt tálalni, azaz kijelenteni, hogy az úgy volt és kész, az nem merészség, hanem arcátlanság, a magyar történelemírás hitelének rombolása olyan történészekkel kapcsolatban is, akiknek nincs közük ehhez a korszakhoz, akiknek a munkássága nem megszokott mesékből indul ki (nincsenek sokan). Lelkiismeretfurdalás nélkül ki merem jelenteni, ha bármilyen komolynak elfogadott történész, akadémikus sejhajrá bármivel kapcsolatban kimondja Árpád vagy az Árpád-ház nevét mint létezőt, azonnal hiteltelenné teszi az összes többi szövegét.

Tessék nekem megmondani, ezen hogyan lehetne vitatkozni? Egy eljárás persze elképzelhető: az opponens bemutat egy hiteles bizonyítékot Árpád létezéséről, születési hely és idő satöbbi - de ez sem vita, ez cáfolata az én állításomnak. A többi ökölrázás...

Na jó. Hagyjuk a fenébe az egészet. Csak szomorú ilyen módon is elszenvedni az arcomba köpést.

Ezerév

Két és fél évvel a könyvem befejezése után lassan be kell látnom, hogy nem fogok kiadót találni, amelyik meg meri jelentetni az Ezerévet.

Időnként beleolvasok, mert eszembe jut valami, ellenőrzöm, jól írtam-e.

Most megálltam az előzéklapnál, ahová kvázi mottóként leírtam egy tanmesét. Ideteszem, mert máshol nem látok fórumot, pedig tanulságos és végtelenül szomorú:

Kutatók egy csoportja 5 majmot zárt be egy ketrecbe.

Középre egy létrát helyeztek, majd annak a tetejére egy banánt.

Amikor az egyik majom felmászott a létrán a banánért, a kutatók egy vödör hideg vizet zúdítottak a másik négy majom nyakába.

Minden alkalommal amikor egy majom megpróbált felmászni a létrán,

leöntötték a többieket hideg vízzel.

Hamarosan meg is tanulták a majmok, hogy aki el mer indulni a létrán,

azt meg kell akadályozni, le kell onnan verni, mert ha nem, jön a hidegzuhany.

Nem sok idő kellett, hogy egyik majom se próbálkozzon felmászni a létrán.

Ezek után a tudósok lecserélték az egyik majmot egy újra.

Az új majom természetesen rögtön elindult a létrán, de a többi majom leverte, pedig már nem is kaptak hidegzuhanyt.

Az új majom persze nem értette, hogy miért kapja a verést, de pár alkalom után megtanulta, hogy a létrán nem megyünk fel.

Ezután lecseréltek még egy majmot és ugyanez történt.

Elindult a létrán és rögtön kapott is érte...

Ami furcsa, hogy az előző új majom is részt vett a verésben, holott nem tudta a miértjét, hiszen ő sosem kapott vizet a nyakába.

A harmadik, negyedik és végül az ötödik majommal is megismétlődött ugyanez a történet. Most már nincs senki az eredeti 5 majomból.

Senki nem tudja, miért nem lehet felmászni arra a létrára.

Senki nem érti, miért nem lehet elindulni a banánért.

Mégsem másznak fel érte.

Miért?

Ha megkérdeznénk őket és tudnának beszélni, valószínűleg ezt válaszolnák:

nem tudom. De ez mindig így volt és ezt így kell csinálni.

Csak ülünk lenn a létra alatt és megtámadunk bárkit, aki meg merészeli kérdőjelezni a törvényt...

Csak ülünk a létra alatt.

                                                          

Ez a könyv azokról a majmokról szól, akik először próbáltak felmenni a létrán. És azokról, akik azóta csak félnek.