Ami lehetne és ami van

Azok ott emberek! Mindenfelé járkálnak, nincsenek felkészítve arra a megrázkódtatásra, hogy egyszercsak feltűnik egy nagyseggű, nagyhasú torzulat és rövid, durungra hízott lábain végigcsörtet az épületen. A látvány rendkívül gusztustalan. Az EU-épület portásának helyében én nem engedném be. Azt mondanám, nem tudom, mit, de csináljon valamit magával, mert így ide nem lehet bemenni. Mint egy ízléstelenül felöltöztetett növendékgorilla. Csak az azért nagyobb. És nincs rajta jajszínű nyakkendő, mert azt biztosan nem lehetne ráadni, megharapná azt, aki megpróbálja.

Nyolcvan éves fennállásom alatt soha nem undorodtam úgy semmitől, ahogyan ettől a textíliákba bugyolált hájhalmaztól. Jó, kétségtelenül önmagában a látvány is förtelmes, egy eleve szerencsétlen alkatúnak született kitüremkedés, aki mindent megtesz azért, hogy ezt a formátlanságot tovább rondítsa. De a hányingert, ami azonnal erőt vesz rajtam, ahogy csak hallok Magyarország miniszterelnökéről, nem a két lábon billegő emberszabású majom képzete váltja ki, hanem a belső tulajdonságai. Az illető kétségkívül egy rendkívül buta alak, de annyira talán nem, hogy ne tudatosan építené minden tevékenységét az emberiség selejtjére. Úgy képzelem, hogy annak idején leült a tükör elé, és a túloldalon látható képnek föltette a kérdést: kire lehet ő bármilyen hatással? A válasz azonnal megvolt, nyilvánvalóan csak a rosszminőségű emberre. Nem hiszem, hogy így szó szerint jutott erre az eredményre, és hogy az önismeret juttatta ide, miszerint lévén ő iszonyatosan rosszminőségű, nyilvánvalóan ezt az ösztönéletet ismeri, ezt képes felpiszkálni, minden alantas reflexet rögtön képes működésbe hozni, hiszen ahhoz nem szükséges semmiféle gondolkodás – valószínűleg úgy vélte, az ő zsenialitása folytán jelentős hatással bír az emberekre. A feribátyám és a helóröfi nem valamilyen elemző folyamat eredménye, ez jön neki zsigerből, és a tapasztalat azt mutatja, a hatás elementáris és ezredmásodpercre érkezik. Márpedig feribátyámból jut mindenhová, ez nem tanultság szerint oszlik meg, ez jellemkérdés. Az én hajdani egyetemi csoporttársam, az akadémikus marótmiki lényegében ugyancsak egy feribátyám, bármikor bármire rávehető, mert ő is egy rosszminőségű ember, ahogyan minden társadalmi rétegben, mindenféle származású és olvasottságú csoportban rengeteg van belőle, a feribátyám féle, alapjában véve primitív sejthalmaz alaptulajdonsága a félelem, a gyűlölet és rajongás, utóbbi kettő bármikor cserélhető, az alattvalóság vágya mindent elsöpör, a vezérkos létszükséglet, a kolompot mindig hallani kell, hogy jelezze az irányt.

Egy diktátor a dolog természeténél fogva mindig a rosszminőségű emberekre bazíroz. A baj az, hogy a rossz minőség sem egyforma, vannak változatok, még a rajongó tömeg tulajdonságai sem egyformák. Az igazán nagy baj az, hogy az újkori világtörténelem despotái között egyetlen olyan pitiáner zsebtolvaj sincs, akinek a tábora a csúti növendékgorilláéhoz hasonlóan primitív volna, mely tábort olyan földszintes eszmékkel és olyan szimpla, minden rafinériától mentes hazugságokkal lehetne egyben tartani, amilyenekkel a belőlük előnyomakodott magyar miniszterelnök él…

Már az elején kellett volna mondanom, próbálom megmagyarázni magamnak, miért érzek ilyen heves undort ettől az alaktól és minden csatlósától. Éltem már a nyilasok között, eszmélésnyi létemben jelen volt Rákosi Mátyás és Gerő Ernő, a nagy Szovjetunió és benne Sztálin, a mi dicsőséges 56-os szabadságharcunkat én magam vívtam odakint az utcán, ilyenformán nekem nem lehet beadni azt az árnyalatlan és szomorú tódítás halmazt, ami a nagyszerű, szabadnak született pesti srácokról szól, és ami a valóságot helyettesíti, én magam zavartam el a Kilián-laktanya kapujából azokat a Szálasi-vitézeket, akik meg akarták ismertetni Maléter Pállal a magyarok istenét, azaz sok-sok förtelem töltötte ki a régmúltamat és ennek a nikotex változata a további évtizedeimet, de ehhez a sunyi lumpenparaszthoz hasonlót elképzelni sem tudtam.

Csak azt akarom mondani, hogy nem tudom megmagyarázni. Egy-két oldalon bizonyosan nem. Írtam egy négyszáz oldalas könyvet arról, miért képtelen ez a nép európaivá lenni, miért szánalmas az egész történelme. Abban a könyvben végülis benne van a magyarázat a csúti szotyolahéjköpködőre. Ahogyan egy törzsi létből előnyomakodott, primitív gyűlöletkupacnak sikerült a kereszténység nevű iszonyatos fegyverrel lenyomni és állati sorban tartani a népet, abból voltaképpen magától értetődően következik a jelen. A szentnek nevezett István – most már tudjuk – egy évezredre elintézte a magyar embert, az ő öröksége a középkor semmittevéssel elmúlt sokszáz éve meg a Szapolyaik, Rákóczik, Kossuthok, Horthyk, Rákosik, Kádárok és az ő öröksége az a szerencsétlenségáradat, amit a legújabb 32 év hozott, benne az abszolút mélységgel, ami 12 éve feribátyámról és helóröfiről szól.

Ami valószínűleg azért váltja ki belőlem ezt a borzalmas undort, mert képtelen vagyok feldolgozni az elképesztő kontrasztot a „lehetne” és a „van” között.

  

Még egy ismétlés

 Ez 2018-ból, ezeket a figurákat folyamatosan tolják előre, úgy gondolják, pofozógépnek jók lesznek:

Két nagy karrier

Szívesen emlékezem és emlékeztetek a régmúltban ismert és a széles tömegek számára kevésbé ismert, kiváló emberekre. Nem szívesen emlékezem viszont olyanokra, akik nem a kiválóságukkal tűntek ki és tűnnek ki ma is. Nem is szoktam ilyenekkel foglalkozni, most kivételt teszek, olykor muszáj olyasmiről is beszélni, amiről csak az képes, aki elég régen él és elég sokat tapasztalt, és akinek a helye a világban olyan, hogy jellegzetes nézőpontból tekinthet bizonyos emberekre.

Egy öreg férfiú arcvonásaiból elég nehéz visszakövetkeztetni a fiatalkoriakra, olykor szinte lehetetlen, de nekem ez valamiért mindig nagyon jól ment, talán azért, mert az arcokhoz illesztendő nevekben viszont irtó rossz vagyok.

Láttam ma a neten egy alakot, megjelent a Televízió épületében valahol várakozó képviselő hívására, úgy is mint felelős beosztásban lévő. Azt mondta, őt Dobos Menyhértnek hívják, a tisztségét nem bírtam megjegyezni, de az nem is fontos, nyilván elég magas. Először csak a szokásos ellenérzést fedeztem föl magamban a megjelenő figurával szemben, de mire leült, rájöttem, hogy akár némi elismeréssel is viseltethetnék iránta, hiszen ő vállalta, hogy - helyettesítendő egy pocsolyagerincű, ócska legfőbb elöljárót - odamegy arra a helyre, ahol nyilvánvalóan kínos percek várnak rá. Nem tudom eldönteni, a Dobos Menyhért nevű annyira érzéketlen vagy annyira buta, hogy képtelen felmérni a helyzetet, mindenesetre valahogyan vállalta, hogy részt vesz egy beszélgetésben, amiből nem jöhet ki másként, mint szánalmasan, esetleg a hevesebb érzelműek számára gyűlöletesen (a győzelmi jelvényeket csápolókról engedelmükkel nem kívánok megemlékezni).

Rákerestem a nevére, mert valami rémlett, hogy már láttam valahol. Az van az életrajzában, hogy "1969-ben lett a Magyar Televízió munkatársa videó- és hangtechnikusként". Ez történetesen az én búcsúm éve, annak az esztendőnek a végén csaptam rá az ajtót a Stúdió-osztály vezetőjére, bizonyos Lénárt Istvánra, aki később a rádióműsoraim egyik legszorgalmasabb hallgatója lett, és ahogyan ő mondta, bocsánatot nem kér, csak az életével mutatja, tudja, hogy igazságtalan volt - isten éltessen, Pista. Remélem, még él, bár sokkal idősebb volt nálam, neki köszönhetem, hogy nem maradtam szóra alig érdemes operatőr egy lassan, de biztosan mindenkit felfaló, hatalmasra duzzadt intézményben. Nyolc éves működésem alatt közelebbi kapcsolatba leginkább a műszakkal kerültem. Nem plebejus érzelmeimtől vezérelten, nem is azért, mert - lévén az adások többsége elektronikus kamerákkal adott - tőlük függött, én mekkora "művész" vagyok (egy-egy operatőrt mennybe meneszthettek, de tönkre is tehettek), hanem mert a legjobb szakemberek és a legemberibb emberek közöttük voltak, az összefüggés talán nem véletlen. Mócsi Laci, az I-es (később a IV-es) stúdió főnöke, Dinnyei Jancsi, aki talán már a PYE-I-es kocsin is dolgozott, aztán ő avattatta fel velem az EMI kocsi nagy zoomját (a kamerám a Halászbástyán állt, az adásnyitó képen a margitszigeti víztorony lanternájáról indítottam, majd lassan nyitva egész Pest látképén álltam meg) vagy Hidvéghy Sanyi, a legfiatalabb fővilágosító, aki végtelen türelemmel tanított az új lámpapark tulajdonságaira, mind olyan emberek voltak, akiknek a barátságára máig szívesen emlékszem.

Namármost. Az én távozásomkor az elektronikus kamerák képét még Telerecordingra (TR) rögzítették, ez a későbbi szalagos (kazettás) képmagnó professzionális elődje volt - a videó kifejezést még nem ismertük. Viszont legalább nem is vonták össze a hanggal, amennyire tudom, ez a mai napig így van, ez ugyanis két külön, egymástól úgyszólván csak különböző terület. Azaz videó- és hangtechnikus senki sem lehetett. Az életrajz úgy folytatódik, hogy Dobos Menyhért "1976-tól képmérnök". Nem tudok ilyen beosztásról, de egy bizonyos, a később megjelölt Tanulmányok címszó alatt ez olvasható: "1969 Landler Jenő Híradásipari Technikum, híradásipari technikus", ott pedig nem képeznek mérnököket. Azaz tanúi vagyunk az utólagos nagyot mondásnak, ellenőrizni nem fogja senki, de mennyivel jobban hangzik a valóságnál. Mondom, valami rémlett, hogy már láttam valahol. Valahol, valamelyik vezérlőben talán. Vagy inkább egy stúdióban mikrofonosként? Nem emlékszem. De a legszebb most jön, a lyuk az életrajzon (egyenesen Gádor Béla színdarabjának címét kölcsönvéve): 1992-től médiamenedzser, osztályvezető... és így tovább. Azaz 16 év kimarad, majd egyszer csak a kisfiúból nagyfőnök lesz. Az egyre följebb kerülések esztendői: 2000., 2010., 2011.

Én érteni vélem, hogy ma miért éppen azt a jelentéktelen, megjegyezhetetlen technikust küldték tárgyalni az országgyűlési képviselővel.

Aztán van itt még egy látványos karrier.

Rádiós pályafutásom során sokszor adtam munkát az állandó vidéki tudósítóknak. Köztük a pécsinek, akivel öröm volt dolgozni, mert pontosan teljesített és korrekt munkákat adott le. Sokáig tudósított Pécsről, abszolút alkalmasnak tartottam a kis vidéki stúdióban végzett szerkesztői és riporteri feladatok ellátására. 2004-ben távolítottak el végleg a Rádióból, addig nem hallottam, hogy az akkor már 55 éves Belénessy Csaba különösebb kvalitásokat mutatva üstökösként röppent volna fel a rádiós műsorgyártás mennyboltjára. Ám 2010-ben fölfedezhetett magában valamit. És ezt a valamit mások is fölfedezték, mert Belénessy Csaba mindenféle vezérigazgató lett, a távirati irodánál is, televíziószerű kitüremkedéseknél is - érdekes, rádióval mintha nem foglalkozott volna, pedig olyat már látott.

Annyira sajnálom, hogy ennyire vak voltam e kiváló ember zsenialitását illetően. Nem is értem, hogyan fordulhatott ez elő.

Ismétlés

 Repetitio est mater studiorum (ismétlés a tudás anyja):

Hannah Arendt 1945-ben azt írta, a fasizmus teljes hazugság volt, és ez szörnyűséges politikai következményekkel járt.

A fasiszták szánt szándékkal váltották valósággá a hazugságokat.

„Alapvetően azt az ősrégi nyugati előítéletet aknázták ki, amely összekeveri a valóságot és az igazságot – írta Arendt –, és azt tették »igazzá«, amit mindaddig csakis hazugság formájában lehetett kimondani.”

A fasiszták valójában arra törekedtek, hogy hazugságaiknak „post facto alapot adjanak a valóságban” – gyakorlatilag elpusztították az igazságot, nem csak elkendőzték azt. Arendt szerint az ideologikus politizálásnak ez a módja elkerülhetetlenül az általunk ismert valóság pusztulásához vezet: a fasiszták hazugságai alternatív valóságot teremtettek.

A fasizmusban a fikció kiszorította helyéből a valóságot, és maga vált valósággá. Akik nem hittek benne, azoknak ezek a fantáziák nem lehettek és ma sem lehetnek elképzelhetők, kizárólag hamis álláspontként, a politika természetére irányuló hiteltelen állításokként. A fasiszták számára viszont épp az ellenkezője igaz.

Elsődleges célja, hogy belülről bontsa le a demokráciát, s közben felülről építkezve modern diktatúrát hozzon létre.

A fasiszta rezsimekben a független sajtót ellehetetlenítették, a jogállamiságot teljesen megsemmisítették.

A fasizmus olyan, istentől elrendelt, messianisztikus, karizmatikus vezetési formában hitt, amelyben a vezér szervesen összekapcsolódik a néppel és a nemzettel is. Ebben a felfogásban a népszuverenitás teljes egészében a diktátor kezébe kerül, ő pedig a nép egészének nevében cselekszik, mert az embereknél is jobban tudja, mit akarnak valójában.

Ebben az értelemben a fasiszták nem egyszerűen hazudtak – becsapták saját magukat is. Ahogy Adorno írta 1951-ben, a „valótlan” fasiszta „bűbájának” hatása alá kerültek. „Az inherens háborús veszély, amit a fasizmus magában hordoz – fejti ki Adorno –, pusztulást szül maga körül, és ennek a tömegek, még ha lappangó formában is, de tudatában vannak. Ha így nézzük, valóban van abban némi igazság, amit a fasizmus saját irracionális erőiről mond, jóllehet a mitológia, amivel ezt az irracionalitást racionalizálni próbálja, teljesen hamis.”

A hazugságokban való hit kialakítása a totalitariánus rendszer követőinek nevelésébe volt beépítve, különösen az elitébe, akik az „ideológiai hazugságokat” „szent és érinthetetlen igazságokká” változtatták át.

De vajon azért hitték-e el a fasiszták a hazugságaikat, mert azokat a vezér hangoztatta? Vagy talán az igazságnak a belső Énből megszülető, „igazabb” formájának érezték őket? Egy fasiszta számára e kettő nem feltétlenül mond ellent egymásnak, és ebben rejlik igazságfelfogásuk ideologikus természete. A fasizmus egy transzcendens mítosszal azonosította az igazságot; ez a mítosz a kollektív tudattalanban gyökerezett, és a vezér tudata révén, azon keresztül vált valósággá. A tudattalan ilyen kivetülésébe vetett hit a fasiszta gondolkodás központi eleme. A kollektív vágyakat a vezér testében, szavaiban jelen lévőnek gondolták.

Tetszik látni a fenti mondatokban valami hibát, ha azt mondom, ezeket a mai Magyarország jellemzésére írták? Arra, amiben 12. éve élünk?

És tetszik érteni, miért mondom 12 éve, hogy ennek a rendszernek a fenntartói, a kormánypárti szavazók bűnsegédi bűnrészesek? Tudatosan vagy tudattalanul „fideszesek”, nagyjából mindegy, egy beteg rendszer beteglelkű fenntartói. Nem „más véleményen lévő” honfitársaink, akikkel majd meg kell békélni, mert az lehetetlen. Hannah Arendt szerint értelmetlen bármilyen vita egy fasisztával. Látjuk 12 éve, ez mennyire igaz. Az a néhány százezer hívő, akik a vezér tántoríthatatlan rajongói, sosem lesznek mások, mint hithű fasiszták – nevezzük őket nyilasnak, kommunistának vagy fideszesnek, mindegy, a diktatúrákat erre a néprétegre lehet bazírozni. Ne, ne, nagyon szépen kérem, ne tessék enyhítgetni ezt a fogalmat, leírtam többször, megint leírom: diktatúra az a társadalmi lét, amelyben egyetlen ember akarata érvényesül. Minden olyan meghatározás, ami ettől eltér, már csak variáció, a diktatúra különböző formáit írja le, de a lényeg ez. Azokkal az emberekkel, akik Szálasi, Rákosi és a jelen magyar miniszterelnök hívei, nincs teendő, a leszármazottaikat kellene olyan oktatási szisztémába illeszteni, ami valamennyire kiemeli őket a sötét butaságból. Magyarországon ez azért nehéz, mert az oktatási rendszerünk alkalmatlan arra, hogy kérdezni, gondolkodni tanítson.

És sajnos a tanáraink túlnyomó többsége is.

A dicső ünnephez

A magyar történelemírás valószínűleg világszínvonalú. Amennyiben a világ minden civilizált országában siralmas állapotban van ez a tudományág. A történészek úgyszólván kivétel nélkül elsődleges feladatuknak tartják a dicsőítést, mely tevékenységet elsősorban a dokumentumok, az egzakt adatok figyelmen kívül hagyásával képesek folytatni, tökélyre fejlesztve ezáltal a köznép félretájékoztatását. A világ történelemírásának kiemelkedő személyiségei a legnagyobb gazemberek, legnagyszerűbb eseményei pedig a különféle forradalmak, első helyen a nagy franciával, de előkelő helyet foglalnak el más népirtások is.

Mi holnap fogjuk ünnepelni a magyar történelem egyik legszörnyűbb eseménysorozatát, az 1848-49-es forradalom és szabadságharcot. Mely eseménysorozat alkalmával előbb március 15-én nem történt semmi ("Hogy tulajdonképen mit ünnepelnek martius 15-kén, midőn egy kis pesti lármánál egyéb nem történt, azt nem tudom, de hogy azon a napon, mellyen a hadsereg megmenti a hazát, lesz mit ünnepelni, azt tudom." – írta Kossuth a feleségének 1849. március 15-én), majd a magyar nemesség, úgy is mondhatnám, a magyar jobboldal belehajszolta a népet egy olyan háborúba, amiről a lakosság túlnyomó többsége úgy érezte, hogy nem sok köze van hozzá. Minek eredményeképpen meghalt soktízezer ember, a megvívni szándékozott szabadság meg rosszabb állapotba került, mint amilyen korábban volt.

A magyar történészek legnagyobb részét ez nem akadályozza abban, hogy a politikát hozzásegítsék a világ egyik legundorítóbb nacionalizmusának további hizlalásához. Pedig a hiteles források (amilyen például a fenti Kossuth-idézet) nyitva állnak előttük, csak olvasni kellene tudni. És tartózkodni a fals értékeléstől.

Írtam már sokat az áprilisi törvényekről, jobbágyfelszabadításról, a nemzetiségek „kezeléséről”, azaz arról a bánásmódról, ami mindig is sajátja volt ennek a szerencsétlen, kisebbrendűségi érzésektől szenvedő népnek. Most idegyűjtöttem néhány mondatot egy másik aspektusról, ezeket is bárki elolvashatná, és beilleszthetné azon okok közé, amik ennek a dicsőséges szabadságharcnak a bukásához vezettek.

Olvassák el. Aztán ki-ki azt kezd vele, amit akar, én nem segítek értékelni:

 

A politikai jogokat gyakorló városi polgárság aggodalommal figyelte az ellenzék által kidolgozott törvényjavaslatot, amely a városok demokratizálását, a választók és a választhatók számának növelését célozta. Attól tartott ugyanis, hogy a betelepült zsidók egy része vagyoni helyzete révén aktivizálódhat a városi közéletben. A politikai monopólium elvesztésével kapcsolatos félelem tovább erősítette a zsidókkal szembeni ellenszenvet. Ugyanezeket az aggodalmakat növelték a vallási egyenjogúsítással kapcsolatos ellenzéki törekvések is. Noha ezek elsősorban a protestáns és a görögkeleti felekezetek emancipációját célozták, felvetődött a lehetőség, hogy a vallási egyenjogúságot adandó alkalommal a zsidókra is kiterjesztik.

A márciusi forradalom után ezek az aggodalmak beteljesülni látszottak. A jogegyenlősítés eufóriájában mind a győztes reformellenzék, mind a zsidók joggal reménykedhettek abban, hogy a vallási és politikai emancipáció kiterjed a hazai zsidóságra is. Ám néhány nap alatt kiderült, hogy a helyzet korántsem ennyire egyszerű, s hogy a győztes forradalom táborában is (többé-kevésbé komoly) bázisa van a zsidóság emancipálását ellenzőknek.

A zsidóellenes megnyilvánulásokra az első ürügyet a forradalom kezdeti napjaiban létrejött rendvédelmi testület, a nemzetőrség szervezése adta. Pesten a polgárok kijelentették, hogy nem hajlandók a zsidókkal együtt szolgálni. Pozsonyban a zsidók csatlakozási szándéka miatt antiszemita zavargások törtek ki. Ezek során a csőcselék megrohamozta a pozsonyi zsidónegyedet, több zsidót is összevert. A tüntetések hatására az országgyűlés a városi szavazati jogot végül nem adta meg az izraelitáknak.

A jogegyenlősítés kísérlete itt szenvedte el első vereségét. Ezzel egy időben több vidéki városból érkeztek tudósítások az antiszemitizmus különböző súlyú megnyilvánulásairól. Kassán például a nyílt utcán megtámadták és inzultálták a zsidókat, ablakaikat betörték. Nyíltan hangoztatták, hogy a városból a zsidókat ki fogják űzni. Varasd megye székhelyén március 21-én tört ki zsidóellenes megmozdulás „a zsidók élete és vagyona ellen”, aminek következtében a zsidókat kitiltották a városból.

Március végén-április elején egy sor városban felütötte fejét az antiszemitizmus. A lakosság nyomására a hatóságok kiűzték a zsidókat Pécsről.  Székesfehérvárott és Temesváron a helyiek ugyanerre készültek. Heves- és Külső-Szolnok megye másodalispánja április 1-jén jelentette, hogy a zsidók irányában „dühös szavakban mutatkozó ellenszenvről lehet is hallani”, de támadások még nem történtek, és úgy vélte, nem is fognak.

A szabad királyi városok egy részében történtek azonban szelíd szellőcskének tűnnek ahhoz a viharhoz képest, amely 1848 áprilisának első felében Vas megye egy részén végigsöpört. Április 4-5-én Szombathelyen nemzetőrök megrohanták a zsinagógát és kifosztották a zsidók házait, a helyi hatóságok pedig kiutasították az izraelitákat. Április 5-én Körmenden a városi vezetés és a nemzetőrség tagjai is „kifakadtak” a zsidók ellen. Az éjszaka folyamán antiszemita tüntetésekre került sor. Április 8-án a nemzetőrség ahhoz a feltételhez kötötte az eskütételt, hogy a zsidókat tiltsák ki Körmendről. A lakosság egy része gyújtogatással adott nyomatékot a követelésnek. Végül a mezőváros vezetése kitiltotta a zsidókat a településről. Április 6-án Rábahídvégen  a lakosság beverte a zsidók ablakait. Április elején Sárvárott és Rádócon szintén megrohanták a helyi zsidóságot. A Vas megyei támadásokról beszámoló jelentéséhez Széll József alispán sajátkezű utóiratként tette hozzá: „Éppen, midőn levelemet béfejeztem, jelentik a vasvári zsidóság feldúlását és kiraboltatását.”

A Vas megyei megmozdulások jellege eltér a szabad királyi városokban kirobbantakétól. Itt nem annyira a (mező)városi céhes polgárság által inspirált, sokkal inkább a paraszti népesség vagy a szegény köznemesség által kezdeményezett zavargásokról volt szó. Azaz nem a rendi kiváltságait védő polgár, hanem a jobbágyfelszabadítással elégedetlen paraszt antiszemitizmusa szabadult el.

A Vas megyeihez hasonló események lehetősége Zala megyében is fennállt. Kisebb incidensek itt is kirobbantak. Keszthelyen például március 24-én Bogyay József főszolgabíró arról értesült, hogy a helyi, „a zsidók szerfeletti zsarolásai által mód felett” eladósodott „keszthelyi vidéki s leginkább szőlőhegyekben lakó” nép március 25-26-án a zsidók kiűzését és „számosaknak agyonverését” tervezi.

Az antiszemita erőszak a főbb politikai központokban is felütötte a fejét. A budai Tabánban lakó polgárok által tervezett pogromot a pesti ifjak akadályozták meg. Április 19-én Pesten népgyűlés követelte a zsidók kizárását a nemzetőrségből és az 1838 óta beköltözött zsidók kiűzését a városból. A tömeg a Király utca környéki zsidónegyedbe vonult, lakásokat fosztott ki, több embert megvertek. Batthyány Lajos miniszterelnök mozgósította a nemzetőrséget és a sorkatonaságot, amely végül felszámolta a zavargásokat. Bár a fennálló törvények szerint a zsidók szolgálhattak a nemzetőrségben, április 22-én a kormány a közhangulatra tekintettel és a zsidó közösség elöljáróinak kérelmére ideiglenesen felmentette a zsidókat a nemzetőri szolgálat alól. Április 25-én Batthyány miniszterelnök elrendelte a pesti zsidó nemzetőrök fegyvereinek beszedését.

Az Északnyugat-Magyarországon 1848. április második felében kibontakozó antiszemita hullám egyesítette az addigi mozgalmak vonásait. A március-április fordulóján lezajlottakhoz hasonlóan érintette a szabad királyi városokat, ugyanakkor sok rokon vonást mutatott a Vas megyei eseményekkel is. A megmozdulások itt is kiterjedtek a falvakra és mezővárosokra. A szomszédos települések zsidóellenes atrocitásairól érkező hírek nyilván inspiráló hatással voltak az adott községekre, szabad királyi vagy mezővárosokra is. Ugyanakkor egyre erőteljesebb volt a szlovák nemzeti elem is, amit az is mutat, hogy az érintett települések jelentős része szlovák lakosságú vagy szlovák többségű volt.

Az első ilyen zavargások a nagyobbrészt szlovákok lakta Liptó megyében jelentkeztek, majd hamarosan átcsaptak Pozsony, Nyitra és Trencsén megyékre is. A pozsonyi Nádason például a részeg tömeg dorongokkal, fejszékkel felszerelkezve randalírozott az utcákon és beverte a zsidók ablakait. Az április 23-25-én zajló, halálos áldozatokat is követelő pozsonyi pogrom során a hadsereg és a polgárőrség szabályos utcai harcokban tudta csak megfékezni a fosztogató, tomboló csőcseléket. Április 28-án Szenicen (Szénásfaluban) több zsidó lakás ablakait betörték, néhány zsidó vendéglőt feltörtek. Április végén a helyi lakosság egy része megtámadta és kirabolta a helyi izraelitákat Pusztakürtön és a környékbeli településeken. Április 28-29-én Brezován a helyi polgárok kifosztották a zsidó lakásokat és üzleteket. A május 1-jén és 2-án lezajlott vágújhelyi pogromban két zsidót megöltek. Egy hírlapi tudósítás szerint Okruton is „csak nehezen lehetett a zsidókat megmenteni.”

Éljen a szabadság! Azaz a dicsőséges forradalom keltette szabadságillúzió, ami nyomban elszabadította a diadalmas gyűlöletet.

P.S.: Ünnepeljünk. A szomszédban népirtás, nálunk benzinhiány, megvehetetlenül drága ennivaló, vírus, halottak, akiknek a száma egy rablógyilkos kormány förtelmes tevékenységének következtében a világon a legmagasabb. Ünnepeljük a magyar történelem egyik legszörnyűbb tragédiasorozatát, aminek a hatása Kossuth baromi emigrációs dúlásán, az első világháborún, Horthyn, a második világháborún, Rákosin, Kádáron, Antallon, azaz a magyar jobboldal iszonyatos károkozásain keresztül a jelenig kihat. Ünnepeljünk.

 

 

Bekezdések

 

Negyvennyolc éve élek a két fiam mamájával.

Harmincegy éves koromig voltak házasságaim, ezek között úgynevezett együtt éléseim mindenféle lányokkal és asszonyokkal. Némelyik tovább tartott néhány hétnél, mert ritkán találkoztunk – egyikük vidéken volt színésznő, csak hetente egyszer jött haza, másikuk munkaideje akkor ért véget, mikor én munkába indultam meg ilyesmi. A női nemmel való korábbi kapcsolataim különben egy-két naposak, ötéves koromtól kezdve, odáig tudok visszaemlékezni, egészen a fent említettekig. Azokat is tarkították egy-két napos alkalmi ismeretségek, viszonyok, csúnya dolog, tudom. Nem jelent meg még az AIDS. Elkönyveltettem mint állhatatlan.

Tanár koromban minden órámon beszélgettem a gyerekekkel az értékről. Az irodalmiról meg a többiről. Zenékről, képekről, szobrokról. Többször hoztam szóba Rodin Katedrálisát. Próbáltam megmagyarázni, miért százszor nagyobb az elemző irodalma a Gondolkodónak, és ennek miért kellene fordítva lennie. Nem sikerült. Pedig én már akkor is az emberi kultúra egyik legelementárisabb alkotásának tartottam a Katedrálist. Önmagában csak a szobrot olyannak, ami elszorítja a szemlélő torkát, de a címével együtt a zsenialitás megtestesülésének, azaz olyannak, ami nélkül más volna a világ, ami nélkül kevésbé értenénk az embert, szerintem ugyanis ez a zsenialitás definíciója – pedig akkor még nem is értettem a fogalom teljes terjedelmében, miért olyan megrázó az a szobor.

A teljesítmény a fejlődés alapja. Nem a P=W/t, hanem az értékteremtő teljesítmény. Ami nem írható le az SI rendszer mértékegységeivel. Bár a fizika törvényei is ennek a teljesítményrendszernek az eredményei, ám akik leírták ezeket a törvényeket, elmulasztották felállítani a saját teljesítményük mértékegységeit. Ennélfogva az a képlet, ami a  teljesítmény/érték hányadost volna képes megjeleníteni, tudomásom szerint nem létezik.

A Katedrális magyarázható, miként a fizika alapjai is magyarázatra szorulnak, ha azt akarjuk, hogy a befogadó megértse őket. Mert a Katedrális éppúgy maga a képlet, miként a fizika alaptörvényei – ha tetszik, a teljesítmény/érték hányados, aminek nem tudjuk a rövidítését, nem lévén az értéknek jele a fizikában.

Az érték pedig mindig valamilyen alkotás. Nem minden alkotás jelent feltétlenül értéket, de minden érték alkotás. Az arany nem érték, csak egy sok pénzért árusított kémiai elem.

Időről időre nekirugaszkodom, hogy megértsem és ezáltal képes legyek megmagyarázni a Katedrálist, azt a kisebb, lágyan behajló kezet, minden kísérletem kudarc.

 

    

Rodin: Katedrális

 

Valamivel több, mint tíz évvel ezelőtt próbálkoztam legutóbb, dehát akkor még csak 67-68 éves voltam, mit tudhat egy olyan süvölvény az élet legnehezebben megtalálható és még nehezebben érthető fundamentumáról. Azért ideteszem a Menon Club című könyvem idevágó részletét, első érdemi, megközelítőleg eredményes kísérletnek használható:

 

-      Mi férfiemberek fene okosak vagyunk, mindent tudunk a világról, csak egyet nem ismerünk belőle, és nem is fogjuk megismerni soha, azt a kilenc hónapot, ami eltelik a születés pillanatáig, de legfőképpen azt az érzést nem, ami a gyerek jelentkezésétől eltelik addig, amíg előbújik és elvágják a köldökzsinórt. Ez pár perc, hosszú vajúdás esetén egy-két óra. Ami utána jön, az vagy két összekapcsolt élet egyenes folytatása úgy, hogy a biológiai kötés megszűnt, vagy az elválás, elhidegülés, gyűlölet, bármi lehet, anya és gyerek kapcsolata innen bárhogy alakulhat, de a köldökzsinór elvágása előtti létbe, abba a pár percbe, abba az érzésvilágba bekerülni, mert ugye érted, hogy erről van szó, szinte lehetetlen. Mert oda idegent egy nő nagyon nehezen fogad be. Még azzal is meg kell küzdenie, hogy a saját gyerekét befogadja, miután elszakadt tőle. Az élet értelme, a bölcsesség forrása ott van abban a kilenc hónapban, de főképp annak a záróaktusában. Abban a viszonylag nagyon rövid időben, ami attól fogva telik el, hogy a gyerek szól, kijönne, addig, amíg egyetlen pillanat alatt, egy nyisszantással az anya egyszercsak egyedül marad.

-      És akiben ez nem tudatos? A beduin asszony itt kinn a sivatagban vagy az ősember asszonya…

-      Zsigeri szinten ott van. Amit tesz és gondol a beduin asszony, az abból a mentalitásból fakad, ami a szervezetéből eljut a lelkéig. Így lesz végülis jóvá vagy gonosszá. Nemcsak a beduin. A tudományos akadémia rendes tagja is, aki ezt esetleg ugyanúgy nem tudja.

-      Honnan tudsz te ilyeneket?

-      Öreg vagyok és szentimentális, mostanában ilyesmikkel foglalkozom. Honnan tudnám? Sénától. Egyszer szerettem volna, hogy legyen egy gyerekünk. Azt mondta nem lehet. Én annak a lehetőségét akkor veszítettem el, amikor attól nem lett gyerekem, aki… na mindegy.

 

A dialógus Salm-Széchy Albán és Croy Zsigmond között zajlik, ők két létező család fiktív tagjai, Séná Mabovics viszont valós alak, a húgával ketten voltak a Hágáná alapítói és sokáig vezetői. Kettejük közül Séná volt az igazán tökéletes, a húga szerint okos és szép emberpéldány. A húga, Golda később fölvette a férje nevét és Golda Meirként vált a történelem egyik jeles szereplőjévé. A Hágáná annak az izraeli titkosszolgálatnak az elődje, amelyet ma is mintának és végső fórumnak tartanak a világ legnagyobbjai.

Golda a Hágáná alapításakor és Izrael miniszterelnökeként.

 

Sénáról nem készülhetett kép, nem tűrte volna, semmilyen nyilvános szereplést nem vállalt.

Golda 1948-ban aláírta Izrael Állam függetlenségi nyilatkozatát. Tőle idézek: "Miután aláírtam, sírtam. Amikor iskolás gyerekként az amerikai történelmet tanultam, azokról is olvastam, akik aláírták az Amerikai Egyesült Államok függetlenségi nyilatkozatát. Olyan hihetetlen volt, hogy azok valódi emberek voltak és az valóban megtörtént. És akkor én is ott ültem és aláírtam a függetlenségi nyilatkozatot."

Ő az egyik. Az emberiség elsőszámú vezetői közül, akik úgy alakították a történelmet, hogy az általuk vezetetteknek nem kellett szégyellniük az emberi fajhoz való tartozásukat. Ő az egyik – közülük:

Angliai Erzsébet, II. Katalin, Mária Terézia, Viktória,  Margaret Thatcher.

Nők. Egyikük sem a jól ismert figura, a macsólány, aki harmadlagos nemi jellegként férfiruhát húz magára, nadrágba, zakóba bújik a nősége elől. Amilyen a karmester, aki fekete gimnasztyorkában és fekete pantallóban áll a zenekar elé, hogy látható legyen, milyen férfias is ő. A nadrágos Merkel, aki úgy is politizált, ahogyan öltözött, majdnem olyan gyáva volt, mintha férfi lett volna – amiért mégis jobb az összes férfinál, az már az elrejthetetlen nőségéből fakadt. Ezek a fentebb nevezett nők nem akartak férfinak látszani. Nem voltak ugyan szépek (bár Golda Mabovics szerintem kifejezetten vonzó, igaz, én kissé elfogult vagyok a sémi és hindu külsődleges jegyek iránt), dehát a szépség egy máshol, más foglalkozási ágakban taglalandó kategória. Viszont abszolút nők mind a hatan, amennyiben minden tulajdonságuk eltér a férfiasnak tartott viselkedéstől.

A történetírók szánalmasan ostoba és rendkívül kártékony kasztja (nagyon csekély a kivétel) mégis az olyan figurákat tartja nagyra, akik hosszú idővel vetették vissza a fejlődést – a legócskább gazembereket, a tömeggyilkosokat, III. Alexandroszt (Nagy Sándornak nevezik), I. Istvánt (ő meg „Szent” melléknévvel ismert, pontosabban totálisan félreismert a magyar históriából), Napóleont, Kossuthot.

Negyvennyolc éve tudnom kellene, de csak néhány hónapja jöttem rá, hogy a legtökéletesebb alkotás, minden más alkotás fundamentuma az, amit a két fiam mamája hoz létre. Azzal, ahogyan a saját lényén átszűri a világ minden megnyilvánulását, jelenségeket, történéseket. Semmi sincs nélküle, akkor sem, ha valamely pillanatban éppen nincs is jelen.

Juhász Gyula sejtett valamit a félrecsúszott nyakkendővel, de az csak a szerelemről szólt, a vágyakozásról. Nora Ephron közelebb járt az almával, amit a meghalt feleség úgy tudott meghámozni, hogy egyetlen tekergő szalag maradt az alma héja (Sleepless in Seattle), meg a sarki könyvesbolt tulajdonosával, aki mesét olvasott a vevők gyerekeinek (You’ve got Mail). De a lényeget egyikük sem értette.

A tökéletesség állítólag nem létezik. De amit az én fiaim a mamájuktól kaptak, az azért valószínűleg mégis csak a tökéletesség, mert mindig minden egy kicsivel jobb volt, mindig minden egy kis idővel hamarabb érkezett, mindig minden egy kicsit szebb volt, finomabb volt, melegebb, színesebb, ha az kellett, árnyaltabb, inkább pasztellszínű, ha az úgy volt ízlésesebb, a ruhájuk, amit a mamájuk varrt, mindig úgy illett rájuk, ahogyan más holmi meg sem közelíthette volna. A fiaimnak soha semmit nem kellett kérniük és soha semmit nem kellett nem kérniük, mert mindent idejében kaptak, és sosem kaptak semmit, amit nem kértek volna. A mamájuk soha nem akarta nevelni őket, semmit nem tiltott és semmit nem akart rájuk erőltetni, amit ők nem akartak különben maguktól. Mindig mindennek örült, amit a fiaink tettek, az első lépéstől és az első kimondott szótól a szép fényekkel operált képekig és az építész iroda projektfőnökségéig. Mindig dicséretet kaptak a mamájuktól – akkor sem tiltást, ha valami helytelenre készültek,  akkor gyorsan valami más feladatot, ami izgalmas, amiért érdemes abbahagyni a helytelenkedést. Nem volt akadály, csak elterelés, másik út. A fiaink mindennap örültek nekem, amikor hazamentem a munkából, mert a mamájuk mindig várakozásteljessé, érdekessé tette a pillanatot, és sosem kérdezték, mit hoztam. Amikor nagyobbak lettek, a mamájuk visszament dolgozni. Az akkori legnagyobb divatcég kérte tanácsadónak, tervezőnek. M. Marietta, a tulajdonos (nemrég halt meg) azt mondta, az ízlését, a stílusát akarja megvenni. De nem tudta, mert a fiaim mamája azt mondta, azt a munkát csak napi 24 órában lehet csinálni, hazajött a gyerekeihez. Az összes unokánknak az első kérdése mindig az: nagypapa hol van, nagypapa mit csinál. Ez azért van így, mert a nagymamájukat kérdezik. Mert mindig őt hívják. Engem csak akkor, ha ő nem veszi fel a telefont. Ami ritkán fordul elő, mert ha kimegy a kertbe, azt akkor is viszi magával, varrt magának egy telefontartót, amit bárhová, fára-bokorra fel lehet akasztani, mert a gyerekek bármikor hívhatják. A fiai és az unokái.

Az emberiség történetének minden nagy zsenije sejtett valamit abból, hogy ő egy nagy alkotó műve, és az mindig az anya – az apa személye esetleges. A mama, aki kékítőt old az ég vizében. Az Édes-Ides. Az a kisebb, lágyan behajló kéz a katedrálisnak a fundamentuma, az a kis kéz teremt és alkot, ami által minden egyes ember megkapja az esélyt a felemelkedésre.

A férfiember jórészt érdemtelen arra is, hogy akár csak annyi oltalmat adjon annak a finom kicsi kéznek, amennyi a Rodin-szoborban benne van. Érdemtelen, mert képtelen felfogni, hogy az volna a dolga. Még aki Édes-Idesnek imádta az anyját, az is leírja egy másik nőnek, hogy az általa van, mert meg ő látta, holott tudhatná, hogy ez épp fordítva van. Nem az ő zsigeri vágya formálta Lédát, hanem a nő lénye, a nő léte alakította őt olyanná, aki képes a zsigeri vágyra és arra a sejtésre, hogy annak a vágynak ennél többnek illenék lennie, mert abból való az Elbocsátó szép üzenet. Szabó Lőrinc legalább odáig eljut, hogy esetleg elkövethetett valamit, amit meg kell bocsátani, de végtelen (és kétségkívül gyönyörűen megírt) gőgjében azt már nem látja, hogy nem neki kell elvégeznie magában azt a megbocsátást. Az idő ugyanis – íme még egy zseni – mindaddig kizökkent marad, amíg ezek az öntelt alakok úgy képzelik, hogy ők születtek helyre tolni azt. Mi ugyanis csak a lehetőséget kaptuk tőlük, akik az alkotást létre hozták, a nőtől. Az emberiség szánalmas, gyermeteg istenkeresése, aminek eredménye a kereszténység nagyszakállú, ősz zsidója vagy – semmi kétségünk ne legyen – a nyilván ugyancsak hímnemű Allah, az iszlám Mohamedjének főnöke, mind annak a bizonyítéka, hogy soha nem értettük és ma sem értjük a teremtés lényegét. Ami minden ostoba férfi szerencsétlen életének minden másodpercében ott van az orra előtt: a teremtő a nő. Az alkotó, aki a teljesítmény/érték hányadost naponta elé tolja, megint csak a nő. Valami halvány fogalomfuvallat körüllengi persze, mert bosszút akar állni a szerencsétlen élete minden másodpercében. A nőn. Ki így, ki meg amúgy. Egy magát férfinak képzelő rákos, rothadásnak indult bűzös daganat most éppen tömegeket gyilkol, egyelőre Ukrajnában, a többi meg szerte a világon viselkedik, ahogyan az a férfiembertől elvárható és természetesnek tekintett. Pedig ez így nem lesz jó. Pedig kell lennie most is olyan nőnek, többnek is, mint akiket ott fentebb említettem, aki tudná, mit kell tenni. Meg kellene kérdezni őket. Tudnék neveket.

Van egy bridzspartim. Egyszer egy leosztás közben megszólalt a telefonom. A beszélgetésem rövid volt, hamar befejeztem, a többiek döbbent arckifejezéssel néztek rám: ki volt az? A feleségem, mondtam, bocsánatot kér mindannyiótoktól, ez most tényleg nagyon fontos volt, különben soha nem telefonált volna. Dehát úgy beszéltél, mint egy szerelmes ifjú.

Az vagyok.

Mióta a feleséged?

Kevés híján ötven éve. 

P.S.: Nem tudtam, hogy holnap nőnap van, most értesültem róla. Belebetegszem ebbe az álságos baromságba, ha csak a szót (nőnap) meghallom, fölrobbanok a méregtől. Ha korábban tudom, ezt az írást nem teszem föl még legalább egy hétig. Így viszont már nincs mit tenni, nem veszem le. Csak tudjanak róla, felháborítónak tartom a hazug, kampányszerű "ünneplést", a sok hülye férfi undorító negédeskedését.