"Először eljöttek a zsidókért, nem szóltam, mert nem voltam zsidó. Aztán eljöttek a kommunistákért, nem szóltam, mert nem voltam kommunista. Aztán eljöttek a szocialistákért, nem szóltam, mert nem voltam szocialista. Aztán eljöttek a szakszervezetisekért, nem szóltam, mert nem voltam szakszervezetis. Aztán amikor értem jöttek, már senki sem maradt, hogy szóljon értem."
Egy beismeréssel
kell kezdenem: a mai napig nem láttam a Carmen 1966-os salzburgi előadását.
Pedig a Youtube-on eddig is ott volt, de nem tudtam. A Classica közvetítette ma
délután, akkor kerestem meg, mert valamit muszáj megmutatnom azoknak, akik még
mindig nem restek olvasni a Jóreggelt Európát.
Mindenekelőtt
azért kell megnézni, mert bámulatos, mit tudott Karajan 1966-ban a zene
közvetítéséről. Ahogy ez az előadás fényképezve és vágva van, azt ma sem tudja
senki jobban. Jobban? Így sem. Jó, Karajan sok mindent megengedhetett magának,
azt is, hogy stúdiószerűen vegye föl a darabot, de ezt ilyen tökéletesen azóta
sem tudja senki, pedig a technika hatalmasat fejlődött. Egyszóval nézzék és
csodálják, hallgassák Grace Bumbryt, minden idők egyik legkiválóbbját – de ezért
talán nem szóltam volna.
Fölfedeztem
valamit, amit nem volna szép megtartani magamnak. Nyilván sokan tudják, hogy Hithcock
minden filmjébe beforgatta magát valamilyen néhány másodperces „szerepben”, egy
utas, aki leszáll a buszról, egy kutyát sétáltató járókelő, ilyesmiként jelent
meg. De azt nem tudtam, hogy Karajan átvette ezt az ötletet. Nézzék meg a neten
a salzburgi Carment, és nagyon figyeljenek 53 perc 2 másodpercnél, aztán 53
perc 45 másodpercnél. Előbbi helyen csak egy pillanatra látnak egy sötétbőrű
sombrerós bennszülöttet, másodszor kicsit hosszabban – ha másról nem, a kék
szeméről és az orráról rá fognak ismerni, ő az, a Maestro, Herbert von Karajan.
Próbáltam utána
nézni, kerestem valami dokumentumot, ami igazolná a felfedezésemet, de nem
találtam semmit. Úgyhogy lehet, tévedek. De nem hiszem. Azt is mondhatnám, a
nyakamat rá, hogy az ott Karajan.
