Ezek itt vezető "hírek" az ország elsőszámú "napilapjából":
Nekem annyira hiányzik Gyözike, Fásy Ádám, Ákos és Nagy Feró szakvéleménye, így azért nem teljes a kép. Szokták még az utca emberét megkérdezni, az a "híradók" kedvenc módszere, jó sok idő elmegy vele, és hát végülis ez a demokrácia esszenciája - a választottak szellemi színvonala semmivel nincs magasabban. Néhány intézményt azért még be kellene zárni, úgymint egyetemek, kutatóintézetek, MTA... De sürgősen.
beleáll valaki valamibe (és soha nem valakibe) azt jelenti, hogy nagy elhatározással nekifog egy szinte megoldhatatlan munka elvégzésének, és nem hajlandó feladni
valakibe beleszállni szokás nem túl elmés képszerűségre torzítva a nekimenni, megtámadni, nekitámadni szavakat
Kérdezték, mit szólok a magyar űrhajóshoz. Nem ismerem személyesen.
Dehát magyar.
És?
Valahol olvastam, hogy ma valamilyen évfordulója van Eisemann Mihálynak. Úgy emlékeztem, valamikor írtam róla valamit, egyet meg is találtam, egy 2002-es rádiójegyzetemet, ami a Jóreggelt Európa című műsoromban hangzott el. "Misi bácsiként" említem, tényleg jóban voltunk vele, Marton László meg én kisgyerekkorunkban minden nyáron Gárdonyban töltöttük a júniust, Eisemann Mihály az ottani Karsai-cukrászdában zongorázott nyaranta, mi ketten, fővárosi úrigyerekek mindennap beültünk islerre meg málnaszörpre, és hallgattuk a zongorajátékát. Amikor meglátott minket, rögtön a Fekete Pétert kezdte játszani, az volt a kedvencünk...
Ez az egyik bővítmény, amit az alant következők elé szükségesnek tartok leírni. A másik Marton László 2017-es ügye kellene hogy legyen - nem lesz. Sok helyen sokat írtam a női nem minden szempontból való elsődlegességéről, fontosságáról, a férfi ostoba gőgjéről, amit zsigeri szinten használ a kisebbrendűségi érzésének palástolására évmilliók óta, ami akadályozza abban, hogy a megfelelő módon nyilvánuljon meg a nála összehasonlíthatatlanul értékesebb nővel való kapcsolatában, aki akarja, itt is megtalál jónéhány jegyzetet, ami erről szól - ezzel a nézetemmel látszólag ellentmondásba kerülnék, ha akár most is beszállnék ebbe a tragikusan ostoba ügybe, amibe belehalt egy ember. Martonnal ötéves korunk óta ismertük egymást, nem hiszem, hogy lett volna bárki, talán a mamáját is beleértve, aki többet tudott róla, mint én. Az előbb azt írtam, "látszólag" kerülnék ellentmondásba. Azért csak úgy, mert a Lacival történt ügy nem férfi-nő kérdés, hanem a primitív, gondolattalan bulvárbutaság, a szenzációéhség megnyilvánulása, ami végül olyan bűnügybe torkollott, amit azóta sem vizsgált senki, pedig megöltek egy embert... Nem számít. Végülis kit érdekelnek a gyerekei, a felesége... Egyszóval nincs Marton-bővítmény. Csak a 2002-es mondatok, amik elsősorban arról szólnak, hogy akkor már régen lehetett látni annak a jeleit, aminek a förtelmes következményeit 15 éve nyögjük...
Utak
Van a Margit szigetnek az Árpád híd felőli végében egy szép nagy rét. A Termál szállótól a víztoronyig többé kevésbé ápolt fű, kétoldalt fák, bokrok között egy-egy sétaösvény vezet a Margit híd felé, murvás, aszfaltcsíkos, kanyargó út, szélein padokkal. Sokat jártunk oda tavasszal meg ősszel, amikor a fiaim még kicsik voltak, nagyokat lehetett iramodni az aprólétben végtelennek látszó sík füvön, labdába sem tudtak akkorát rúgni, hogy az veszélyes helyre gurulhatott volna, egyszóval, jó terep volt csikófuttatásra. Egyvalami zavart csak, egy keskeny, szürkéssárga földszalag, amely átlósan vágta ketté a rét szálloda felé eső tizedét, egy mélyre járt gyalogút, ha azon átszállt a labda, fiacskáim garantálhatóan hasra estek, amikor keresztezték.
Ma sem értem az út keletkezésének körülményeit, sehonnan indult, sehová érkezett. De komolyan. A 26-os busz végállomása jóval odébb volt… talán a zenélő kúttól jövők… onnan viszont logikusan vezet tovább a kiépített út. Legfeljebb az képzelhető el, hogy aki a halastótól a kisállatkerthez akart menni, ami jóval odébb van ugyan, de kétségkívül a túloldalon, a szigetnek a Pest felőli szélén…. De hát végülis nem mindegy? Fölösleges logikát keresni az emberek mozgásában, valamiért arra akarnak menni és kész. És ha egyszer arra akarnak menni, akkor arrafelé előbb utóbb út lesz, mert kitapossák maguknak. Nincsen ebben semmi látványos, nagy forradalmi menetelés, döngő léptű manifeszt masírozás, ez csak egy csöndes, ám folytonos és megállíthatatlan mozgás valahonnan valahová. Amire fölösleges azt mondani, hogy ez az irány nem jó, majd mi megmondjuk, melyik a helyes, mert ők úgyis arra fognak menni. A félénkebbek éjszaka, suttyomban, az elszántak nyíltan és határozottan, és meg lehet próbálni 2 hétig, 4 évig, 150 évig, hogy kiteszünk táblát, mely szerint a fűre lépni tilos, arra menni tilos, azt az ösvényt az emberek akkor is ki fogják taposni.
Ilyesmiket gondoltam magamban, amíg a fiaim fociztak a létező szocializmus utolsó éveiben. A fiaim közben felnőttek lettek, de most valamiért megint eszembe jutott ez a konokul kitaposott ösvény.
(Bejátszás:
Mark Knopfler énekel.)
Mark Knopfler énekelt. Ez a 6-os út nagy legenda ám. Mármint az Egyesült Államokbeli 6-os út. Még ma is árulják a kereskedők az útjelző tábla másolatát, amit én minden szelíd averziómmal a kereskedőkkel szemben – Jack Kerouac szemszögéből vizsgálva a kérdést – mégiscsak megtisztelőnek érzek. A 6-os út ott volt ugyanis sokkal korábban, mint hogy Jack Kerouac végig ment rajta, a kutya nem törődött vele, használták annak, ami, utaztak rajta. Aztán jött ez az íróember – azt most hagyjuk, hogy szigorúan szakmai, irodalomtudományi szemüveggel olvasva milyen író Jack Kerouac – és teremtett valamit – ha tetszik a valóságos 6-os út égi mását – amit még a kereskedők is elég jónak találtak ahhoz, hogy foglalkozzanak vele. Tudják, ki volt az amerikai kultuszminiszter, amikor az Úton megjelent? Én sem. Hagyján. Azt sem tudom, ki volt az amerikai elnök, pedig arról gondoskodnak ott az óceán túlpartján, hogy mi itt az innensőn lehetőleg naponta értesüljünk az első számú világpolgár létéről és cselekedeteiről.
Mégis, az amerikai 6-os út Kerouac által van a tudatunkban, Trója Homérosztól, a salzburgi Getreide gasse Mozarttól, Taormina Csontvárytól, és Názáret Jézustól.
Túl sok körülöttünk a kitaposott út, és mi mindnyájan, akik 30 évnél többet éltünk, mindegyikről tudjuk, hová vezet. Elindult például egy évezredek óta kitaposott úton egy ifjú társaság, akiktől azt várta volna az ember, hogy vagy új ösvényt taposnak maguknak, vagy legalább építenek egy jó széleset, autópályának valót, pénzük volt rá elég, de ők inkább azt a kimélyített, kerékakasztó dágványt választották, amibe oly sok nagyképű alak szekere ragadt már bele a történelem során.
Értem én, fiatalon az ember úgy gondolja, hogy az övé más lesz, kiváltképpen amikor egy csomó vén szamár beáll mögéjük, és megy velük, ahelyett, hogy szólna, kisfiam, én már jártam erre, amikor még párttitkár voltam, higgy nekem, ez az út nem vezet sehová. De a vén szamár van elég jellemtelen ahhoz, hogy ne szóljon, mert bízik a jövőben, amiről ő már sokszor és sokféleképpen hallotta, hogy most kezdődik igazán, sőt, ő maga mondta a többieknek, hogy elvtársak, ez a harc lesz a végső, most mégis úgy tesz, mintha az lehetne másképp, mint ahogy addig volt, pedig azért érzi magát annyira komfortosan ezeknél a gyerekeknél, mert a módszerek és a célok igencsak hasonlók, csak a jelszót most szlogennek hívják. A jövőről pedig most is annyit tudunk, hogy az egyenlő a boldogsággal.
Láttam a boldogságot én, lágy volt, szőke és másfél mázsa… Ledőlt a puha, langy tócsába, hunyorgott, röffent még felém…
Valahogy így. Mintha József Attila előre tudta volna a jövő és a boldogság huszonegyedik századi ifjúkonzervatív vízióját. Lágy, szőke, másfél mázsa és beledől a tócsába. Ez minden…
Aki hatalomról beszél, az mindig ugyanarról beszél, nincs kétféle hatalom, úgy értem, nincs jó hatalom meg rossz hatalom. Aki magához ragadja a hatalmat, az magáénak véli a jogot arra, hogy uralkodjék rajtam, azt abban a pillanatban kellene elzavarni, ahogy ezt a szót kimondja. És lám, milyen komolyan gondolta, mert most nem bírja elereszteni. Nem a szolgálatot, a hatalmat. Ha ugyanis azt gyakorolta volna, amire megválasztották, hogy tudniillik szolgálja a közt legjobb tudása szerint, akkor nem találná olyan tragikusnak, hogy most azt mondták neki, hagyja abba, szolgáljon most már más, tanuljanak egy kicsit, nem igazán jól szolgáltak. Szolgálatért nem reszket az ember, a szolgálat megtartásáért nem akarja felborítani, szétdúlni azt az országot, amelyet szolgálni akar.
Felborítani, szétdúlni a hatalomért szokás, azért a hatalomért, amit oly tébolyultan imádtak már sokan a történelem során, de még soha senkinek nem sikerült megtartania. Minden hatalommániás csak vesztes lehet, mert az istenadta nép nem szereti az uralkodókat, és ahogy gyorsul az idő, úgy egyre sebesebben veszítteti el velük a hatalmukat.
Ez az út nagyon mélyen kitaposott, és mindenki ismeri. Kiváltképpen azok a hajdani pártférfiúk, akik most ezeknek a gyerekeknek a pártjában találtak ismerős, meleg otthonra (hiába, azokat a jó kis bolseviki eszméket nehéz feledni), és hagyták ezeket a gyerekeket rámenni erre a mélyen kitaposott útra. Amelyen a vezér hazát és együvé tartozást hirdet, értelemszerűen a mások kizárásával, legyen az pogány, barbár, cigány, zsidó, nyárspolgár és megint zsidó, az az út is nagyon ismert.
Kolléga urak, idős újságírók, politológusok és más tudósok, nagyon szépen kérem, ne írják le többé azt, hogy ő, a legutóbbi Ország Vezér (remélem, egyben utolsó is a fajtájából), hogy ő legalább megtalálta a népet egy eszmével, mert ezzel az eszmével, azaz ennek variációival már elég sokan megtalálták ezt a népet meg a többi népet is.
Ezeket az utakat nem kellene használni már, túl nagy tömegek jártak rajta, talán megpróbálhatnánk újakat taposni. Amilyen naiv vagyok, én mindig reménykedem.
Az előbb jelképes utakról beszéltem, most egy valóságosról fogok, amíg szólt a zene, eszembe jutott a fővárosi Üllői út 1956.október 23-án este fél 11-11 körül. Kardlapozni, majd lőni kezdtek a kékparolisok, szorítottak ki minket a Rádió környékéről, én az Üllői út felé futottam. Amikor kiértem oda, ijedten és döbbenten álltam meg: a Kálvin tértől kifelé, amíg elláttam, csapatszállító rendőr- és katonaautók álltak az út két oldalán, bennük némán maguk elé nézve, lábhoz tett fegyverrel rendőrök és katonák. Valaki kivezényelte őket, és valaki más azt mondta, nem mozdulni. Azóta sem tudom, ki volt ez a valaki más, és azt sem tudom, ki mikor adja ki a helyes parancsot.
Ma, vasárnap reggel itt ülök a Magyar Rádió stúdiójában, és egy pacifikált európai ország fővárosában a délutánra és két nappal későbbre meghirdetett tömegmozgósítás előtt ilyen kérdéseken töprengek. Hogy ki, mikor, milyen parancsot adhat az erőszakszervezeteknek. Tessék mondani, azzal a dúlással, amit a hozzám hasonló milliók szervezetében okoz ez a dilemma, elszámol egyszer valaki? Vagy ezt lehet, pusztán azért, mert ez is egy kitaposott út, még régebbről?…
Kaptunk egy levelet, szorgalmas hallgatóink ismerősnek tudhatják ezt a hajléktalant, ezt a csudálatos embert, akinek a sorsával már többször is foglalkoztunk itt a Jó reggelt Európában, Grátzer Erikának hívják. A levél mellé küldött egy Juhász Gyula verset is.
Imádság a gyűlölködőkért
Én Jézusom, te nem gyűlölted őket,
A gyűlölőket és a köpködőket.
Szeretted ezt a szomorú világot,
S az embert, ezt a nyomorú virágot.
Te tudtad, hogy mily nagy kereszt az élet,
S hogy fölöttük csak az Úr ítélhet!
Szelíd szíved volt, ó, pedig hatalmad
Nagyobb volt, mint mit földi birtok adhat.
A megbocsátást gyakoroltad egyre,
Míg égbe szállni fölmentél a hegyre.
Ma is elégszer hallod a magasban
A gyűlölet hangját, mely égbe harsan.
A gyilkos ember hangját, aki részeg,
S a szeretet szavát feszítené meg.
Én Jézusom, most is csak szánd meg őket,
A gyűlölőket és a köpködőket.
Most is bocsáss meg nekik, mert lehet,
Hogy nem tudják tán, mit cselekszenek.
Marton Lászlóval, a Vígszínház igazgatójával álltunk a Karsai cukrászda előtt. Nagyon meleg volt, tárva-nyitva a cukrászda minden ablaka és ajtaja, odabent a nagyteremben Eisemann Mihály zongorázott, a Velencei tóról finom vízszagot hozott a szél.
A történelmi hűség kedvéért meg kell mondanom, hogy Marton László még nem volt a Vígszínház igazgatója, és én sem voltam még rádiós, minthogy a leírandó esemény idején olyan 7 évesek lehettünk. Álldogáltunk, hallgattuk Eisemann Misi bácsit, amikor mellénk ért egy ember, megállt és kérdezett valamit. Láttuk már jó régen, hogy jön, az akkor 7-es úton el lehetett látni a Csikágóig, ami nagyjából félúton van Gárdony és Velencefürdő között, és a mai napig nem tudom, miért nevezték a falubeliek Csikágónak, talán azért, mert az afféle nyaralónegyed volt, és arrafelé több olyan pesti csibészt lehetett látni, amilyenek mi is voltunk Lacival.
Egyszóval jó ideje láttuk már ezt az embert, ahogy közeledik a súlyos délutáni hőségben, ő volt ugyanis az egyetlen mozgó tárgy, autó 2-3 naponként ha végiggurult a köves úton, a szekerek meg nem arra jártak, legföljebb keresztezték az országutat, ha lementek alvázmosásra a katolikus templom alatti széles öbölbe. (Alvázmosáson azt kell érteni, hogy lemosták a lovukat könyékig, a szekeret meg tengelyig, körülbelül addig ért a Velencei tó vize.)
Megállt mellettünk ez a bácsi – gondolom, olyan 18 éves lehetett – levette a szemüvegét, 20 évvel később John Lennon hordott olyat, zsebkendővel törölgette homlokáról az izzadságot, és miután megmondtuk neki, amit kérdezett, ő is felvilágosított minket, hogy ugyanis ő önkéntes katona lesz, és őnekik önkéntes katonáknak azt kellett felajánlaniuk Rákosi pajtásnak, hogy gyalog mennek el jövendő állomáshelyükre jelentkezni. Ő történetesen pesti, a jövendő állomáshelye meg Tapolca, és ő most megy Tapolcára.
Földrajzi műveltségünk jóval az átlag fölöttinek volt mondható, amit az is megkönnyített, hogy minden évben a nyár első felét töltöttük Gárdonyban, júliusban aztán Marton Laci Szemesre utazott, én meg Szárszóra, és bár Tapolca még onnan is messze van, azért nagyjából tudtuk, merre. Elborzadva számítottuk ki, midőn emberünk tovább indult, hogy hány napig fog még bandukolni, mire célhoz ér. Az egészben az volt a döbbenetes, hogy a fiú lelkesen adta elő vándorlásának históriáját. Úgy értem, természetesnek és izgalmasnak találta a feladatot, amit Rákosi pajtás kitalált nekik, önkénteseknek, és az is olyan lelkesen szólt a szájából, hogy Rákosi pajtás…
Nem találtunk akkor ebben semmi különöset, mi Lacival elég értelmes kisgyerekek voltunk, élt még bennünk a Führer és emléke meg a Duce előretolt álla és egyéb, orangutánszerű pofavágásai, jókat röhögtünk rajta a híradóban, meg aztán rajzoltunk mi is a füzetünkbe Sztálint is, Rákosit is, hogy úgy mondjam, az volt a természetes életelemünk, itt is egy diktátor, ott is egy diktátor, talán azért is van, hogy már szagról felismerjük őket.
Egyszóval minden világos volt, csak a lelkesedés nem. Otthon, Laciéknál is, nálunk is az volt a szokás, hogy embert embernek nézünk, senkire nem tekintünk úgy, mintha az illető isten lenne, és nem kedveljük azt az embert, aki elvárja tőlünk, hogy úgy tekintsünk rá, mintha ő isten lenne, azaz különb nálunk. Most mit cifrázzam, a mi kettőnk családja betegesen irtózott mindenfajta diktatúrától. És akkor jön egy szerencsétlen talpas, és lelkendezik Rákosi pajtásért, és gyalog megy Tapolcára.
Megjegyzem, azóta sokat fejlődött a világ, mert hallom, hogy 3 héttel ezelőtt már buszok meg vonatok hozták az önkénteseket…
Ez a hajdani történet azért jutott eszembe, mert már nem csodálkozom, ahogy így visszatekintek. Az ifjúság, természeténél fogva könnyen befolyásolható, könnyen lelkesíthető. A kérdés csak az, mit kínálunk nekik. Führerprinzipet vagy értelmes, emberhez méltó, úgy értem, az ember lelkesedésére méltó célokat. Úgy is mondhatnám, ki lehet jelölni a Budapest-Tapolca utat gyalog meg valami másfajta utat is. Majd azt mondtam, ízlés dolga, de félek, ennél azért keményebb, nehezebb kérdés ez.
2002. május 5.
Mi a közös Orbán Viktor poloskázásában, és abban, ahogy Magyar Péter Nagyváradon azt mondja, hogy „megkezdődött a végső visszaszámlálás”? Nyilván mozgósítási, hatékonysági vagy akár retorikai szempontból is lehetne a két beszéd között párhuzamokat vonni, de most amiatt hoztam ide őket, mert rá szeretnénk mutatni, hogy azonos érzelmi reakciót válthatnak ki a velük ellentétes politikai oldalon álló hallgatóságból: szorongást...
...Polarizált társadalmunkban ennyi kollektív tapasztalás még maradt, mindannyiunknak van miért és mitől félni. A politikai szorongás összeköt.
Semmi. Semmilyen szempontból nem lehet párhuzamot vonni a két beszéd között, de én ezt most nem magyarázom meg, mert ha valaki az egész család helyett tárgyilagos, annak nyilván hiába beszélnék. Mint ahogyan annak is, aki egy ilyen írást leközöl. Valamikor egy lapnál voltak szerkesztők, rovatvezetők, olvasószerkesztő, főszerkesztő. Mindannyiuknak volt bizonyos mennyiségű és minőségű felelősségük. Ezek a funkciók megszűntek? Vagy olyanok töltik be ezeket az állásokat, akiknek halvány fogalmuk sincs a szakmáról? Hogy ugyanis nem közlünk olyan cikket, amiben halmozottan vannak ostobaságok. Eddig el sem tudtam képzelni, hogy létezik olyan ember, aki képes leírni egy mondatot, ami arról szól, hogy engem például bármi összeköthet bárkivel a kormány hívei közül.
Ideírom sokadszor: egy autoriter, gyűlöletre, rasszizmusra, iszonyatos butaságra, az országlakosok megnyomorítására épülő rendszer szavazói nem "más véleményen vannak", hanem életben tartanak egy kártékony, rablógyilkos bandát, és ezzel a tettükkel kimerítik a bűnsegédi bűnrészesség tényállását.
Az a minimum, hogy legalább szorongjanak. Bár szilárd meggyőződésem, hogy nem teszik azt. A szorongáshoz szükséges ugyanis a körülöttünk lévő világ valóságának felfogására elegendő szellemi muníció. Ehhez viszont kellene az a tanultságból eredő képesség, amihez legalább egy nagycsoportos óvodás színvonala a mérce...
Ha nem tévesztjük szem elől ’56 eszméit, olyan kormányt választhatunk magunknak, amely azonnali tárgyalásokat kezd az orosz csapatok kivonásának haladéktalan megkezdéséről.
El tudja képzelni valaki, hogy ez a jellemtelen, primitív suttyó 1989. június 16-án, azaz 36 évvel ezelőtt nem tudta, hogy a megszállók legnagyobb része már el is hagyta az országot? Hogy ezeket a megszállókat akkor még szovjet csapatoknak nevezték? Hogy az akkori magyar kormány már hónapokkal korábban be is fejezte azokat a tárgyalásokat?
Ez az ócska kis hazug tahó már akkor is arra is épített, hogy a tudatlan magyar lakosság 99 százaléka nem tudja, mi történik az országban, hogy miután lopva, óvatosan körülnézett és megállapította, teljesen veszélytelen a szájtépése, mert már nem lesz senki, aki megtorolja az ostoba uszítást, elmondta ezt az undorító beszédet, tudván, hogy a tudatlan magyar lakosság nagyon bátornak fogja tartani, mert a tudatlan magyar lakosság annyira nem lát ki a fejéből, hogy felismerje, egy gyáva, gerinctelen selejt kapaszkodik a hatalom felé.
Ez a gyáva, gerinctelen selejt határozza meg az életünk förtelmes minőségét 36 éve, akár miniszterelnök éppen vagy a homokozóban bömbölő és toporzékoló "ellenzéki", akinek egy időre kitépték a kezéből a vödröt meg a lapátot.
Jövő tavasszal nem fogja hagyni, hogy kitépjék.
Volt egy barátom (nemrég halt meg), a Nemzeti Bankban dolgozott. Évtizedekig. Bankelnökök jöttek, mentek, az érkezők a távozóktól kapott legfontosabb átadás-átvételi információja az volt, hogy őrá nagyon vigyázzanak. Mikor már nagy baj van, őt kell megkérdezni, és amit mond, azt pontról pontra betartani, a nagyobb baj, az összeomlás így kerülhető el. Az állampárt irányítói is tudták, Marjai, Nyers, Fehér Lajos, Katona István mindig őt hívta telefonon vagy ment el hozzá. Mindehhez ráadásul csodálatos ember volt, olyan, akire rábízod a kulacsodat a sivatagban. Az úgynevezett rendszerváltáskor őt kérték fel arra, hogy az állam (párt) vagyonának bizonyos részét ossza el az új, alakuló pártok között. Kérdeztem, minek ez, azt mondta, ez állítólag szükséges a demokrácia működéséhez...
1960 őszén rendeztem egy darabot, Voynich Bögölyét alkalmaztam színpadra, Huszti Imréné bízott meg az adaptációval is, a rendezéssel is, akkor már közismert volt az Apáczaiban, hogy a Színművészeti Főiskolára adtam be a jelentkezésemet színházrendezői szakra. A Bögöly a második rendezésem volt, előző évben az Egyetemi Színpadon volt bemutatónk, Gottfried Keller Ruha teszi az embert című darabját játszotta az Apáczai gimnázium színjátszó köre, a minden szempontból kiváló magyartanár, Husztiné vezetésével (engem nem tanított). Az Egyetemi Színpadot kinőttük, akkora volt a sikerünk, hogy a Bögöly átkerült a Tisztiház színháztermébe. A honvédség központi tisztiháza önmaga egy hatalmas épülettömb, négy utca határolja, a Váci-, Irányi-, Veres Pálné-, Duna utca, az egy hónapig tartó próbák idején megpróbáltam bejárni, megismerni - mindig nagyon érdekelt az építészet -, egy ilyen impozáns ház kiváltképpen izgalmas volt, egy hónap alatt nem sikerült bejárnom... Ezt kapta megosztva az MDF és a Fidesz. És ezt adták el két év múlva egy banknak. Kérdeztem az én barátomat, rendben van-e ez így. Nincs, mondta ő, ahogyan az sem volt rendben, ahogyan a pártok hozzájutottak a közvagyonhoz, de már nem volt kinek szólni, nem lehetett megakadályozni...
Jónevű riporter a Rádióban készített egy beszélgetést kettőnkkel, Esterházy Péterrel és velem a kárpótlásról (az illető tudta azt a korántsem közismert tényt a családomról, hogy a nagyapám volt az egyik leggazdagabb ember '45 előtt). Összefoglalva mindketten azt mondtuk, hogy a kárpótlás nemcsak marhaság, hanem sok utálatos köztörvényes bűn bölcsője lehet. Lett. Esterházy akkor mondta, hogy "földet vissza nem veszek", én meg akkor ajánlottam a magyar parlamentnek, hogy ne vacakoljanak, nekem adják vissza az Alföldet meg a Svábhegyen épült házakat, Péternek meg a Dunántúlt, és a dolog el van intézve. Nem fogadták meg a tanácsunkat. Egy rakás ócskalelkű senkiházi akkor, az abból fakadó "privatizáció" segítségével kezdte szétlopni az országot...
"Jelentős részben Ungár Péter és családja finanszírozta az LMP-t az elmúlt évben. A párt társelnökének testvére, Ungár Anna 145,8 millió forintot fizetett be a pártkasszába 2024-ben, maga Ungár Péter pedig további 2 milliót – írta a Hvg.hu.
A kedd este közzétett Hivatalos Értesítőben jelent meg az LMP – Magyarország Zöld Pártja párttörvény szerinti pénzügyi beszámolója. Eszerint tavaly összesen 440 millió forint bevétele volt a pártnak, ennek nagy része adományokból származott. A legnagyobb támogatást, 145,8 millió forintot Ungár Anna adta...
A 2022-es választási eredmény alapján csaknem 80 millió forint költségvetési támogatást is kaptak tavaly, az LMP parlamenti frakciója pedig 150 millió forint állami támogatásban részesült az előző évben. Csárdi Antal idén februári kilépésével viszont megszűnt az LMP-frakció, így pedig jelentős összegektől esik el a párt.
Az összesen 440 millió forintos bevétellel szemben 520 millió forintos kiadás áll. Ennek legnagyobb tétele a 154 milliós működési kiadás, valamint a politikai tevékenységre fordított 297 millió forint. Ezen kívül 63 millió forint „egyéb kiadása” is volt a pártnak."
Feltehető az alapkérdés, mire ment el ennyi pénz. Aztán az is, mi szükség van erre a "pártra". Én persze az összes többi pártot, egyáltalán a "politikai pártot" az emberiség egyik legkártékonyabb képződményének tartom, de ez már egy másik írás témája. Most foglalkozzunk csak ezzel az egy vizesnyolcassal, ezzel a teljesen jelentéktelen és fölösleges "párttal", pontosabban a "támogatásával" Egyrészt azzal a 80 milliós plusz 150 milliós "költségvetésivel", amiről egy nehézfelfogású hatéves is rögtön tudhatja, az a mi pénzünk, a "költségvetés" abból áll, amit mi befizetünk mindenféle adók formájában. Másrészt foglalkozzunk a "támogatókkal". Hogy ők miből támogatnak. Például Ungár Anna 145,8 milliója honnan van?
Az Ungár család többségi tulajdonában álló Budapesti Ingatlan Hasznosítási és Fejlesztési Nyrt. (BIF) 5,97 milliárd forint osztalék kifizetését javasolta a 2024-es üzleti év után. A BIF legnagyobb részvényese 64,4 százalékos tulajdonrésszel a Pió-21 Kft., amelynek tulajdonosa Schmidt Mária és gyermekei. A Pió-21 kétharmada Schmidt Máriáé, Ungár Anna és Ungár Péter egyhatod-egyhatod arányban osztozik a megmaradó tulajdonrészen.
Az 5,97 milliárd csak az osztalék, mennyi pénz van a család birtokában? És az a "mennyi pénz" honnan származik? Mutatok egy kis részt a K. történetei című írásból, 2007-ből, Kőszeg Ferencnek, a világ legtisztességesebb emberének a visszaemlékezéseiből (érdekes - legalábbis nekem - ahogyan az életünk összekapcsolódik, ő akkor érettségizett az Apáczaiban, amikor én elsős voltam, és akkor volt végzős a Bölcsészkaron, amikor én elsőéves ugyanott).
Egy este, meglehetős későn, csöngettek. Az ajtó előtt ismeretlen férfiak álltak. Néhány évvel korábban K. házkutatási paranccsal érkező BM-eseknek nézte volna őket, időközben azonban megtörtént a rendszerváltás, kevéssé volt valószínű, hogy K.-t rendőrök keressék. "Biztos nem ismersz meg", szólalt meg a látogatók egyike, "Ungár András vagyok, de most nem szociológusként, hanem ingatlanügynökként kereslek, egy igen jelentős vállalkozó megbízásából"... Hamburger Misi felajánlotta, hogy összehozza egy volt kollégája feleségével, aki szabadúszóként németet tanít. K. korábban esszét írt Zsolt Béláról, sajtó alá rendezte az író Kilenc koffer című dokumentumregényét, örült, hogy megismerkedhet Schmidt Máriával: tudta róla, hogy olyan, éppen csak megtűrt témákkal foglalkozik, mint a magyarországi cionizmus története... K. már menni készült, amikor a másik szobából mocorgás hallatszott, és kisvártatva előbukkant Mária férje. Láthatólag akkor ébredt délelőtti álmából. Mária elmondta, lehet, hogy K. meg ő közös tanfolyamot indítanak. András helyeslőleg bólogatott, aztán hirtelen aggodalom ült ki az arcára. "Marcsikám, mondta, te is tudod jól, hogy Ferit állandóan figyelik, lehallgatják a telefonját. Azt hiszem, hogy a te helyzetedben, ebben a mostani helyzetben, ezt nem engedhetjük meg magunknak."... Az ingatlanügynöki látogatás, mintegy tíz évvel később, ugyancsak hamar véget ért. K. felajánlotta Andrásnak és a segédeinek, hogy nézzenek körül a lakásban, tegyenek árajánlatot. András azonban nem akart a konyhánál beljebb menni. "Annak még nincs itt az ideje", mondta. "Most csak elvben kérdezem, hogy eladod-e a lakást." "Elvben nem lehet üzletet kötni", felelte K., mintha ő lenne az ügynök. "Mondasz egy összeget, akkor gondolkodom rajta. De ha így kérdezed: elvben nem adom el." "Biztosíthatlak, hogy a megbízóm, a nevét egyelőre nem árulhatom el, ízig-vérig liberális ember." K. vállat vont. András egyre fenyegetőbb lett: "Cápákkal akarsz kikezdeni?", kérdezte végül. K.-t annyira elképesztette a látogatás, hogy nyomban írt belőle egy félig-meddig humoros tárcát, néhány nap múlva meg is jelent a Népszabadságban. Ungár András többé nem jelentkezett...
A gazemberségek sorozatát, amikkel a mi kis legújabbkori történelmünk kezdődik, "rendszerváltás" címszóval próbáljuk kiemelni az áporodott, orrfacsaró bűzt árasztó köztörvényes aljasságok mocsarából. A K. történeteiben megnevezett alak egyszerűen csak gátlástalan és valamelyest jellemtelen volt, kártételei eltörpülnek a 89-es újratemetésen feltűnt kóros hazudozó rablásai és közvetetten elkövetett tömeggyilkosságai mellett. Illusztrációnak viszont épp megfelel ahhoz, amit lassan 35 éve ismételgetek: egy dzsentroid miniszterelnök (az első "szabadonválasztott") fasisztoid országlásának első néhány éve abszolút lehetetlenné tette, hogy ebből az országból valami más legyen, mint a 21. század legundorítóbb közéleti fertőjének gyűlöletet böfögő gócpontja. Az a pénz, amit a mai kormány prominensei, élükön a miniszterelnöki hivatalt bitorlóval, a belügyminiszterrel meg a többi bitanggal, valamint az évtizedek óta élősködő pártokkal akkor, 30-35 évvel ezelőtt kezdtek ellopni, valahonnan hiányzott, és azóta mértani haladvány szerint növekvő mennyiségben hiányzik. Amit ez a néhány briganti azóta folyamatosan rabol, az ennek a népnek a pénze volt, amiből lehetett volna emberhez méltó életet teremteni, majd' azt mondtam, európait. Mindössze értelmesen kellett volna elosztani, a szakértelem-teljesítmény-érték hármassága alapján.
Az esetleg bekövetkező, 2026-ra ígért "rendszerváltást" vagy erre a fundamentumra helyezik a most szolgálatra jelentkező, leendő ügyintézők, természetesen úgy, hogy nevezettektől az utolsó fillérig mindent visszavesznek, az illetőket pedig életfogytig fegyházba zárják, vagy folytatódik minden úgy, ahogyan eddig volt.
Mert nincs bocsánat.
Lehangoló nézni a leépülés gyorsuló folyamatát. Különösen, ha egy nemrég sugárzóan értelmes, kedves, rokonszenves nő leépülését kell szemlélnünk tehetetlenül, minthogy nem látszik remény a gyógyulásra, nem lévén semmilyen patológiai magyarázata az összeomlásnak.
Nincs semmiféle baloldal. Baloldaliság sincs. Soha nem is volt. A konvent elnökétől balra helyezkedő véresszájú- és kezű gyilkosok gyülekezete nemcsak az erőszak nélkül, könnyedén helyretehető monarchiát rombolta porig, nemcsak a királyt és környezetét pusztította el, hanem négy év alatt a saját honfitársait, a hőbörgő polgárok hülyeségeinek ellenálló vidékieket is kiirtotta, Vendée megyéből és Bretagne-ból indulva a "köztársaságiak" végig söpörtek az országon, a vidéki nemességet és parasztok százezreit, sőt valószínűleg millióit ölték meg.
A jobboldaliságnak nem a baloldal az ellentéte. A baloldaliság jelszavával az emberiség egy részére erőltetett, ugyancsak milliókat megsemmisítő hazugsághalmaz mindössze egy más színű rémuralmi rendszer, mint amit a huszadik század eleje óta fasizmusnak, majd nácizmusnak nevezünk. A világtörténelemben egyetlen "baloldali" ember volt, Jézusnak hívták. Előbb az eszméit torzították el, aztán őt magát ölték meg, hogy a nevében létrehozhassák az emberiség legförtelmesebb tömegpusztító eszközét, a kereszténységnek nevezett iszonyatos ideológiát. Amihez Jézusnak természetesen semmi köze nem volt.
Amit baloldali "értéknek" neveznek totálisan értetlen és éretlen emberek, azt sokkal egyszerűbben is ki lehet fejezni, azt emberi jóságnak hívják, ami lényegében az életképtelenség szinonimája. Valamivel bonyolultabban egy soha senki által fel nem állított hendriatis lehetne az alapja a baloldaliságnak, a szakértelem-teljesítmény-érték hármassága. Az eredeti hendriatis - azaz nem a veni-vidi-vici-szerű jópofáskodások - a hármas istenséget jelentette, azaz olyan egységet, amiben az egyes részek egymás nélkül gyengék és csonkák. Hol van kereslet a jelen világban a fentebb kurzívval írt fogalmakra?
Magyar Péter kis részeket, egyelőre egyenként és együtt sem sokat érő komponenseket sorol program gyanánt, amikben van egy könnyen felismerhető pozitívum: pontosan az ellentéte annak, amit a szervesanyag földi megjelenése óta legundorítóbb sejthalmaz, a csúti futballista tesz harminchat éve, amióta befurakodott a nyilvánosságba. Magyar Péter programja, ha megtisztítjuk a kötelezően ráaggatott árvalányhajtól, nevezhető akár "baloldalinak" is, ha az baloldali, ami nem jobboldali. Dehát ez a program egyszerűen csak reális és emberi, azt tartalmazza, amit szükséges megtenni az ország és a nép túléléséhez.
Jó volna lassan felfogni, hogy a jobb- és baloldali csoportosítás már régen elveszítette azt a kevés értelmet is, ami valaha volt neki. Az Európai Néppárt (European People's Party, EPP), nem jobboldali, ahogyan a CDU sem az, Macron En Marche pártja meg nem baloldali, ahogyan azt a bigott "baloldali" szeretné...
Lehetne erről a kérdésről egy egész könyvet írni, talán valamelyik "politológus" majd meg is teszi (aki először rájön, hogy a jobboldaliság hosszú ideje a köztörvényes bűnözők gyűjtőfogalma, a baloldaliság meg akkor sem kellene senkinek, ha létezne), nekem nincs hozzá elég türelmem meg még kedvem sincs, tessék szíves lenni szólni, hogy nincs igény egy alig látható párt "kormányzására". Tudniillik az a "baloldali szavazó, aki sohasem szavazna egy jobboldali pártra", azaz Magyar Péterre, éppen az a köztörvényes, akit az előbb említettem, csak más a színe - az illető megátalkodott "szavazó" a fidesz embere, csak még az ortodox fideszesnél is ostobább.
P.S: Csak hogy világos legyen, fenti hendiatris-ban az érték a szakértelem és a teljesítmény működésének eredményeképpen jön létre. Az aranynak és a gyémántnak például ára van, nem értéke, az anyának pedig, aki szeretettel, gondoskodással kíséri gyermeke növekedését, fejlődését, annak az anyának értéke van, arannyal, gyémánttal megközelíthetetlen, kifejezhetetlen értéke.